Stephen King A test című novellájából készült 1986–ban egy nosztalgikus, őszinte hangvételű dráma Állj mellém! (Stand by Me) címmel. Az Atlantisz gyermekeivel kapcsolatban már megfogalmaztam, hogy a gyerekkor és annak sérelmei, a barátságok és a nosztalgia King visszatérő témái. Az Állj mellém! négy tizenkét éves fiúról szól, akiket összeköt az a fajta barátság, ami csak gyerekkorban létezik, de annyira meghatározó, hogy felnőttkorukban is emlékeznek minden részletre. Az ötvenes években járunk, hol máshol, mint Stephen King gyerekkorában, amit tökéletesen átélhetővé tesznek a kor legismertebb zenéi, az amerikai kisváros látszólagos idilli képe, és a mögötte meghúzódó valóság. A fiúk ugyanis azért indulnak hétvégi túrára, hogy megtaláljanak egy bizonyos holttestet.
A halál és a holttest itt nem csak arra utal, amit ténylegesen jelent, vagyis egy ember halálára, hanem a gyerekkori illúziók lerombolására, ami a kirándulás két napja alatt fokozatosan történik meg. A gyerekkor véglegesen abban a pillanatban foszlik szét, amikor meglátjuk az élettelen tekintetet. Ugyanis egy percig sem kérdés, hogy megtalálják–e, amit keresnek, mivel rögtön a film elején kiderül, hogy pontosan tudják, hol van: az egyikük, Chris (River Phoenix) bátyja és az ő barátja, a kegyetlen Ace (Kiefer Sutherland) párbeszédét hallja meg véletlenül Chris barátja, a négyesfogat másik tagja, Vern (Jerry O’Connell). A kamasz fiúk Ace vezetésével szintén a holttest keresésére indulnak, de ők azzal a céllal, hogy „eltüntessék”. Hogy őket miért érdekli annyira a halott fiú, és miért akarják eltüntetni, rejtély marad, de annál több gondolkodnivalót kínál a nézőnek. Én úgy sejtem, van valami közük ahhoz, ami történt vele.
A négy tizenkét éves fiú barátsága nagyon életszerű, a szereplők is élnek, saját személyiségük van, és ezek a kirándulás alatt többször összeütközésbe kerülnek, amit a film realisztikusan, finomítás nélkül tár elénk. Mind a négyen problémás, elhanyagolt gyerekek, szüleik második világháborús veteránok, ők pedig nem találják a helyüket. Ez a beatnemzedék kora, amiben már a gyerekek is csavarognak, céltalanok, elveszítették a bizalmat a felnőttekben, a megbecsülést és az érzelmi kötődést bandákban keresik. Azt is láthatjuk, mi lesz belőlük pár év múlva: olyan fiatalok, mint Ace és haverjai, akik senkit és semmit sem tisztelnek. A gyerekeknek még megvan a lehetőségük a kiugrásra, de ez is nagyon kétséges, mivel nincs körülöttük semmi reményt adó, és példaképeik sincsenek.
Gordie (Wil Wheaton) indul a legnagyobb eséllyel a kitörés felé, mert tehetséges író, és felvették az egyetemi előkészítő iskolába, de az ő helyzete sem egyszerű, mivel apja semmire sem tartja a képességét, és a bátyja halálával is meg kell küzdenie, akivel ellentmondásos volt a viszonya, és bár szerette, Chrisnek bevallja, hogy nem sírt a temetésén. Az egyetlen igazi és többé–kevésbé tartós barátság Gordie és Chris között van, a többiek kallódnak, mert nem sikerül szövetségeseket találniuk, és nem tudnak beilleszkedni a körülöttük lévő kilátástalan világba, amely úgy bomlik el lassan, mint az események középpontjába helyezett holttest. Teddy (Corey Feldman) apja veterán, aki nem ép ésszel tért vissza a háborúból, és egy alkalommal majdnem megölte a fiát. Teddyt még a barátai is esélytelenként könyvelik el. A szerencsétlen, túlsúlyos lúzer, Vern pedig mindenkinek ismerős: ő az a gyerek, akit az iskolában szekálnak, de nem tud védekezni ellene.
Az Állj mellém! a gyerekkori problémákról szól, amihez egy megfelelő időszak nyújt hátteret. Az egyszerre nyárspolgárosan szép és rendezett, cukormáz színű házakban nem mézeskalács emberek élnek. A tanácstalan fiatalokat jobban érdekli a halál, mint a jövő, és bár pisztollyal menőznek – ami nem is kérdés, hogy el fog sülni –, a mocsárban rájuk tapadó piócáktól úgy visítanak, mint a világ legelveszettebb élőlényei.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
