Nincs is annál megrázóbb, mikor egy ártatlan kisgyermek szemén keresztül látjuk a borzalmakat.
Bruno (Asa Butterfield) okos és kedves kisfiú, aki boldogan él családjával Berlinben a második világháború alatt. Csakhogy katona apját (David Thewlis) előléptetik – bár fiával ezt nem közlik, ő veszi át az auschwitzi haláltábor irányítását –, ezért Brunóéknak vidékre, a semmi közepére kell költöznie. Mivel semmit sem mondanak neki arról, miért is jöttek valójában ide, a kisfiú kirekesztve érzi magát, ráadásul barátok híján unatkozik is, ezért kiszökik az udvarból, és elsétál a közeli, drótkerítéssel körbevett tanyához, ahol összebarátkozik a kerítés túloldalán élő, egész nap csíkos pizsamát viselő Shmuellal (Jack Scalon).
Azt előre tisztázzuk, hogy a cím, sőt, még az én összefoglalóm a történetről is kicsit csalóka: a hangsúly valójában nem is a két kisfiú barátságán van, hanem azon, hogy Bruno, és vele együtt az egész családja, hogyan éli és dolgozza fel a háború borzalmait – ami tudom, így kicsit képmutatón hangzik, hiszen valójában, németek lévén, pont ők a „rosszfiúk”. De talán pont ez a legmegrázóbb a történetben, hiszen emberi, érző lényekként mutatja be azokat is, akiket ma már elvből démonfattyaknak tekintünk.
Bruno apja tényleg nem egy jó ember – jó katona, és megpróbál jó apa lenni, szereti is a családját a maga módján, de embernek csapnivaló. Szigorú, erőszakos, és mindenféle megbánás nélkül küldi halálba a zsidókat, bár a végkifejletben azért látszik, hogy neki is vannak érzései. Bruno anyja (Vera Farmiga) már egy fokkal árnyaltabb karakter: az elején teljes vállszélességgel támogatja férjét, ám ahogy múlik az idő, elhatározása meggyengül. Kezdi észrevenni férje hibáit, valamint azt, hogy amit tesznek, az rossz, és ezért lassan elfordul a férfitől, amivel egy időben feléled benne a szimpátia a zsidók iránt. Bruno nővére, a tizenkét éves Gretel (Amber Beattie) is érdekes: a film elején ártatlan, babázó kislány, akit idővel egyre jobban magába ránt a náci propaganda és a Hitlerjugend, bár az valójában nem tisztázott, hogy ezt valóban komolyan gondolja-e, vagy csak a családnál gyakran megforduló, fiatal tisztnek, Kotlernek (Rupert Friend) akar imponálni.
Összességében tehát a film maga egy rettenetesen kicsavart és szívfacsaró családi dráma, valamint mintegy tanmese a háború borzalmairól, távol a fronttól (ilyen szempontból kicsit hasonlít a Majd újra lesz nyárra, már csak azért is, mert mindkét esetben egy könyvadaptációról van szó), ami emellett a zsidók szenvedését is bemutatja Shmuel és Pavel (David Hayman), az egykori orvos történetén át, akit néha a táborból átvisznek Brunóékhoz, hogy segítsen az alantasabb munkákban.
Ami a produkciót magát illeti, a film korrekt, jó az üteme, a tetőpont kellőképpen drámai és letaglózó. Jó a színészi játék – ahol kell, megható, ahol kell, megrendítő –, a helyszínek is szépek, és sikerül elérniük a megfelelő hatást, még úgy is, hogy Brunóék háza Auschwitznál kicsit anakronisztikus (amúgy egy kis trivia: a filmet itt forgatták nálunk, Magyarországon, és a kisebb szerepekben számos hazai színész is feltűnik). Az viszont tény, hogy a történet hitelesnek annyira már nem tekinthető, mivel a Shmuel korabeli fiúkat – miután túl kicsik voltak ahhoz, hogy dolgozzanak – rögtön megérkezésük után elgázosították a haláltáborokban – emiatt amúgy súlyos kritika is érte a könyvet.
Szóval senkit se csapjon be a kedves kis cím, vagy az, hogy a történet tulajdonképpen két kisfiú barátsága kerül forog: A csíkos pizsamás fiú egy érzelmileg nagyon erős, megterhelő film, amiben, sajnos vagy nem sajnos, több a szenvedés, mint a Bruno ártatlanságából eredő báj, ám ennek ellenére én csak ajánlani tudom, mert vannak olyan történetek, amik megfájdítják az ember lelkét, mégis át kell őket élni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback