Ki szereti a húsos pitét?

Mikor Turpin bíró (Alan Rickman) megkívánja fiatal feleségét, Lucyt (Laura Michelle Kelly), a borbély Benjamin Barkert koholt vádakkal letartóztatják és elhurcolják. Barker tizenöt évvel később megszökik börtönéből, és egy fiatal tengerész, Anthony (Jamie Cambell Bower) segítségével visszatér Londonba. Időközben azonban régi otthonában egy piteüzletet vezető nő, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter) költözött, akitől a férfi megtudja, hogy távolléte alatt a bíró tettestársa, Beadle (Timothy Spall) segítségével megerőszakolta feleségét, aki ezt követően öngyilkos lett, miután a bíró magához vette Barker azóta ifjú nővé érett lányát, Johannát (Jayne Wiserner), akit szinte kalitkába zárva tart, és akit legújabban feleségül kíván venni. Barker bosszút esküszik az őt ártók ellen, felveszi a Sweeney Todd nevet, és bár kezdetben csak a bíró és Beadle a célpontja, mikor Turpin kicsúszik a karmai közül, úgy dönt, mindenki megérdemli a halált – innentől kezdve sorra gyilkolja újonnan megnyílt borbélyüzletének vendégeit, akikből Mrs. Lovett később húsos pitét süt.

Azt hiszem, ezt párszor már kifejtettem, de most leírom még egyszer: nem szeretem, és ebből kifolyólag nem is nézek horrorfilmeket. Ennek ellenére azonban van pár alkotás, ami át-átcsúszik ebben a műfajba, láttam, és tetszett is, és ezek közt a Sweeney Todd is megtalálható – részben Tim Burton, részben Johnny Depp, részben pedig amiatt, hogy egy musicalről van szó, és, tudniillik, a horrorokkal ellentétben azokat nagyon is szeretem.

Ennek ellenére azonban a Sweeney Toddban nem a zene fog meg igazán, hanem az abszurd-groteszk látásmód és a hihetetlenül spot-on pszichológia. Az előbbi leginkább Mrs. Lovetten látszódik: a nőben még csak egy pillanatra sem csillan fel a megbánás szikrája sem, amiért emberek megölésében vesz részt, utána pedig azok húsát megeteti a vendégeivel, viszont kifejezetten anyáskodón viszonyul a hozzájuk vetődött Tobyhoz (Ed Sanders), és egyszer még egy olyan megjegyzést is tesz, miszerint ő majd anyja lesz anyja helyett Johannának. Fantáziajelenete, amiben elképzeli, hogyan is élnének a tengerparton Toddal, pedig csak hab a tortán – ez a szcéna hirtelen megtöri a film sötét atmoszféráját, élénk, világos színeket és szinte már feszült vidámságot hoz be, amivel egészen komikus hatást ér el.

A pszichológia pedig legszebben Sweeney Toddnál, valamint a bírónál látszik, aki egyszerűen rémisztő – emberek, ilyen egy igazi szörnyeteg! De visszatérve a címszereplőhöz: Benjamin Barker egy jó ember; Sweeney Todd gátlástalan – a karakter jellemfejlődése remekül mutatja, mit tud kihozni az emberből a ki nem érdemelt szenvedés. A legrémisztőbb az egészben, hogy Todd tettei egy bizonyos fokig tökéletesen érthetők: nem tudjuk megvetni azért, amiért bosszút akar állni a feleségéért, és akkor sem lehet egyenest gonosztevőként elkönyvelni, mikor szinte féktelen gyilkolásba kezd, hiszen akkorra elméje már olyan szinten elborul, hogy nem igazán vonhatjuk felelősségre a tetteiért.

Ami amúgy pozitív csalódás volt számomra ebben a filmben, az a Todd riválisát, Pirellit alakító Sacha Baron Cohen. Nem kertelek: ki nem állhatom a pasit. Alapvető problémám vele az, hogy túl messzire, az undorító vulgaritás határán túlra viszi a polgárpukkasztást a társadalomkritika nevében, és ez rettentően taszít. Itt viszont nem magát írta és rendezte, és ez nagyon jót tett neki – Pirelli, a maga nagyképű ripacskodásával kiemelkedő figura a filmben, amit a színésznek remekül sikerült átadnia.

A mozi az első sötét képtől a végső, elkerülhetetlen tragédiáig kiemelkedő színvonalú, a szövegkönyv fantasztikus, és sokkal mélyebbre megy, mint az első hallásra látszik, a képi világ lehengerlő – a rengeteg vér ellenére, vagy pont amiatt is –, a zenében pedig egymást váltják a hátborzongató dalok és a csalókán vidám melódiák.

Azt hiszem, már az magában elég sokat mond, hogy egy anti-horroros nőszemély (én) egyáltalán hajlandó volt megnézni ezt a kvázi-horrort, sőt, még elismerően is nyilatkozik róla, és éppen ezért nem is szeretném tovább húzni ezt a cikket. Mindössze annyit szeretnék még mondani, hogy tessék szépen megnézni ezt a filmet – bár azt nem garantálom, hogy utána képes lesztek ugyanúgy nézni a pitére, főleg a húsosra, mint előtte.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák