Tudom, nem szép dolog úgy leülni és megnézni egy filmet, hogy kizárólag egy név vonzott be a képernyő elé, mert csúnyán melléfoghatunk, és egy kellemetlen másfél-két órának lehetünk részesei, amit akár annak az egyetlen színésznek vagy színésznőnek a játéka sem tud megédesíteni. Szerencsére azonban a We’ll Take Manhattannel nem ez volt a helyzet: ugyan Karen Gillan neve ültetett a képernyő elé, de az összes tényező együttvéve tartotta fenn végig a kíváncsiságomat.
1962-ben járunk, mikor is az akkor épphogy húszéves Jean Shrimpton (Karen Gillan) beiratkozik egy modelliskolába, hogy így meneküljön el keménykezű apjától. A lányt azonban nehezen veszik fel, mondván hogy „nem tipikus modellalkat”, és amikor bekerül is kudarcba fullad első fotósorozata. Jean az első csalódás után hazamenne, ám még a stúdió épületében összefut egy fiatal művésszel, David Bailey-vel (Aneurin Barnard). Mivel Bailey nemrégiben kezdett el szólóban dolgozni, szüksége van pár modellre, így megkéri Jeant, hogy dolgozzon vele. Ők ketten hamar megtalálják a közös hangot, annyira, hogy viszony alakul ki köztük, annak ellenére, hogy Bailey házas. Nem sokkal megismerkedésük után nagy lehetőség tárul a pár elé: alkalmuk nyílik készíteni egy fotósorozatot a Vogue kifejezetten fiataloknak szánt kiadásához New Yorkban Lady Clare Rendlesham (Helen McCrory), az újság legfőbb divatszakértőjének kíséretében. A probléma csak az, hogy Bailey teljesen figyelmen kívül hagyja Lady Clare utasításait, emiatt pedig kirúgással fenyegetik. A képek végül mégis megjelennek az újságban, hatalmas sikert aratnak, és hatásukra egy teljesen új, a fiatalok által vezetett szubkultúra alakul ki.
Nem fogok finomkodni, az első nagyjából húsz-huszonöt perc nem biztos, hogy a nézők nagy többségét érdekelni fogja, mert nem történik sok minden, inkább csak felkészít minket a nagy eseményre, ami viszont tényleg jelentős. Gondolom az olvasók többségének van egy tipikus képe a hatvanas évekről: hippik, Beatles, emberi jogi mozgalmak, szexuális forradalom, stb. Nos, ez a film bemutatja egy kis szeletét annak, mi mindennek kellett történnie, hogy eddig eljusson a társadalom. Korábban ugyanis olyan, hogy youth culture, nem létezett: az emberek amint lehetett mentek dolgozni, megházasodtak, aztán gyereket vállaltak, de olyasmiről, hogy szórakozás, csak elvétve hallhattak. A hatvanas évek fiataljai azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy ellenszegüljenek az időseknek. és ezt a generációk közti harcot a film is gyönyörűen bemutatja Bailey és Lady Clare vitáján keresztül.
A mozi egyedül a történetvezetésben futott bele némi buktatóba. Ugye megtörtént eseményeket, és valós személyeket láthatunk megelevenedni a filmvásznon, de míg a britek közül valószínűleg rengetegen ismerik Jean Shrimpton és David Bailey történetét, addig például nekem egyszerű magyarnak sok esemény csak azt követően vált tisztává, hogy utánaolvastam a két főszereplőnek, pedig van némi tudásom a korszakkal kapcsolatban. Természetesen, ha több háttérinfót akartak volna közölni, akkor nem kilencven perces lett volna a film, de úgy érzem, még két-két és fél óra sem lett volna akkora szentségtörés, így viszont a nézőnek saját magának kell betömködnie az elméjében keletkező esetleges lyukakat.
A fenti problémámat leszámítva azonban abszolút érdemes megnézni a We’ll Take Manhattant, mert garantáltan magával fog ragadni a világ, amibe általa belecsöppen a néző, még akár úgy is, hogy nem érdeklődik a korszak iránt. Aki viszont ugyanolyan hatvanasévek-mániás, mint én, annak kötelező darab.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback