A visszajelzések alapján több nézőnek tetszett a Smaug pusztasága, mint a Váratlan utazás. Ez sok szempontból jogos, ám a Tolkien rajongók számára okozhat néhány kellemetlen pillanatot a második rész. Mindenesetre a látvány még mindig nagyszerű és végre látunk sárkányt is!
Tény, hogy az előző részhez képest több a fő konfliktus szempontjából lényeges esemény, ezáltal kevésbé a jellemfejlődésen, mint inkább az akción van a hangsúly. Thorin és társasága keresztülvág a Bakacsin erdőn, eljut Tóvárosba, sőt, végre belépnek a Magányos Hegybe is, ahol felébresztik a Rettenetes Smaugot. Furcsa húzás a készítők részéről, hogy a sárkány elpusztítását a következő részre hagyják, mivel így nincsen valódi csúcspont ebben a filmben – a lezárás nem igazi lezárás, inkább cliffhanger jellegű, ezért ez a második rész, A két toronnyal ellentétben, megmarad átvezetésnek.
Kezdjük a negatívumokkal. Peter Jackson eddig úgy használta Tolkien világát, hogy ha változtatott is, a módosítások beleillettek az eredeti mitológia logikájába. Ezúttal sajnos nem így történt. Először ott a Kilit eltaláló Morgul-nyíl. Érthető, hogy párhuzamot akar vonni Frodó sérülésével, de ez ebben az esetben teljesen nevetséges. Mert nincs olyan, hogy Morgul-nyíl, ez nem fegyvertípus, amiből lehet Morgul-pajzs, meg Morgul-kard, meg Morgul-nadrág gonosz harcosoknak. A Morgul-tőr a nazgûlok fegyvere, és csakis az övék. Random orkok nem rohangálnak mindenkit lidérccé változtató fegyverekkel, mert ha így lenne, egészen máshogy alakulnának a csaták. Az se jobb, ahogyan Kilit meggyógyítják. Bár igaz, hogy az athelast a legtöbb helyen haszontalan gaznak tartották, de pont azért, mert csak a király kezében hatásos igazán. Az egész ügy teljesen elveszi Frodó sérülésének súlyát, hiszen miért kell Elrondig rohanni, ha Kilit egy konyhában egy jött-ment erdőtünde is meg tudja gyógyítani – mert elvileg nem tudja, azért.
Ha már jött-ment erdőtündéknél tartunk, Tauriel karakterével kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Egyrészt megértem, sőt támogatom azt a gondolatot, hogy legyenek erős női karakterek és magam is írtam róla korábban, hogy ezen a téren jogos a kritika Tolkiennel szemben. Azt viszont nem tudom, hogy így kellett volna-e pótolni ezt a hiányosságot. Tauriel kissé légből kapottnak tűnik, se háttértörténete, se kidolgozott személyisége nincs – arról is írtam már, hogy mennyire hiányosnak tartom a „jó harcos” típusú női karaktereket. Ráadásul a szerelmi szál, ami vele együtt bekerül a történetbe, hol érthetetlen, hol kínos, de a legjobb esetben is csak humoros. Részemről maradjunk Galadrielnél, ha jó női karakter kell – az ő belépője a Váratlan utazásban magáért beszél.
Térjünk át a film pozitívumaira, szerencsére jó sok van belőle. Rögtön az első a Bakacsin erdő és az általa megjelenő új szereplők. Itt csak amiatt lehet morgolódni, hogy a mozis verzióban rémesen megvágták azt, amikor a társaság az erdőben bolyong, pedig ez egy roppant hatásos, nyomasztó, klausztrofóbiát keltő rész. A rendezői változatban kellően hosszú, és ami utána jön, csak megkoronázza mindezt – Lee Pace, mint Thranduil lélegzetelállító, gyönyörűen néz ki, de azért a hideg rázza tőle az embert. Legolast szintén jó nézni, dinamikus a harcban és újabb szállal köti A Hobbitot A Gyűrűk Urához.
Mint új helyszín, Tóváros is szépen teljesít. Stephen Fry szereplése rövid, de annál meghatározóbb és Luke Evans Bardja sem törpül el a többiek mellett. A zene még mindig csodálatosan működik együtt a látvánnyal és az eseményekkel, ez most főleg Tóváros témájának jellegzetességében mutatkozott meg.
És persze ott a sárkány. Ahhoz képest, hogy az első részben való, villanásnyi megjelenése után mennyien leszólták, valami elképesztően lenyűgözőre sikerült. Benedict Cumberbatch hangja és mimikája zseniális, ahogy arra számítani lehetett, de maga a CGI technika sem utolsó. Smaug hatalmas és tényleg félelmetes – határozottan érezni lehet a helyzet súlyosságát, ahogy Bilbó fölé magasodik, vagy, ahogy a törpöket kergeti.
A Smaug pusztasága abszolút élvezhető film, leszámítva azt a néhány zavaró tölteléket, ami néhol kizökkentheti az embert a hangulatból. A Gyűrűk Urával való képi és történetbeli párhuzamok általában jól működnek, így az egész világ konzisztens marad (kivéve a Morgul-nyilat). Az élmény határozottan jó, de ahogy mondtam, a film végét félbeszakításnak érezhetjük, így a Smaug pusztaságából kimarad a nagy katarzis. Félő, hogy a sárkány megölése elhalványul majd az Öt Sereg Csatája mellett, ezért talán érdemesebb lett volna a második részre hagyni. Egy dolog azonban biztos: ezek után mindenki látni akarja majd az utolsó filmet.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback