Két évvel ezelőtt Peter Jackson visszatért Középföldéhez, hogy megfilmesítse A Gyűrűk Ura előzményét, A Hobbitot. Az első meglepetés az a bejelentés volt, hogy a vékony könyvecskét három egész estés filmre bontják majd. Jogosan ébredt a rajongókban félelem ennek hallatán, hiszen nyilvánvalóan nagymértékben meg kellett változtatni az eredeti történetet, hogy legyen elég anyag. Mivel Peter Jackson korábban már megmutatta, mire képes, óvatosan azért reménykedhettünk a legjobbakban. Az első rész, vagyis a Váratlan utazás nem is okozott csalódást.
A könyv alapján tudjuk, mire számítsunk: törpök jönnek, elviszik Bilbót, hogy segítsen nekik visszaszerezni az otthonukat egy sárkány karmai közül, lesz egy nagy csata, de a hobbit épségben hazajut. A film azonban rögtön tűzijátékkal nyit. Erebor története, amellett, hogy lélegzetelállító képi világgal van ábrázolva, megteremti azt a komoly alaphangulatot, amiről később helyenként könnyű elfelejtkezni, de mindig újra és újra visszatér. Ezután „átkapcsolunk” a Megyére, felhangzik a hobbitok jellegzetes zenei témája, megjelenik Frodó és felsejlik A gyűrű szövetségének egyik jelenete – egyszerűen gyönyörű képsorok ezek, sőt, A Gyűrűk Ura ismeretében már-már könnyfakasztóak. Mindez egyértelműen előrevetíti az eseményeket – a kiindulási jelenetpár mintha Bilbó és Thorin párosát ábrázolná, kettejük dinamikája pedig a Váratlan utazás fő mozgatórugója.
Maga a cselekmény elég pörgős, bár kevés igazán lényeges dolog történik. A film tulajdonképpen epizodikus, kisebb kalandok sorozatából áll, és ez valamennyire a darabosság érzetét kelti. Az egyetlen, mindent átfogó elem Bilbó jellemfejlődése, és kapcsolata Thorinnal. Kettejük súrlódása személyiségükből fakad, konfliktusuk íve elegánsan van végigvezetve a filmen. Valahol ezzel párhuzamosan halad Bilbó fejlődése is, aki szép lassan rátalál saját bátorságára, és végül a csúcspontban összefonódik a kettő – Bilbó szembeszáll Azoggal, így tanúbizonyságot tesz erejéről saját magának és Thorinnak is, elnyerve ezzel mindenki megbecsülését.
Apropó Azog, rá nem véletlenül nem emlékszünk a könyvből, és a Bakacsin erdő fekete mágusa is csupán utalás szinten jelenik meg. Ezek a kiegészítések, Radagasttal, Thorin háttértörténetével és a Fehér Tanáccsal együtt, jól működnek, szervesebb kapcsolatot hoznak létre A Gyűrűk Ura és A Hobbit között, mint ami a könyvek esetében van. Kérdéses viszont, hogy innen hogyan tovább? Az idővonallal van egy kis játék, hiszen (például A Gyűrűk Ura függelékéből) tudhatjuk, hogy Gandalf már Bilbó születése előtt negyven évvel rájön, hogy Dol Guldurban Szauron bujkál. Ennyi csalás persze belefér és működhet is, de várjuk ki a végét. Az egyensúly a Váratlan utazásban még megvan, ez a rész itt csupán baljós háttértörténetként funkcionál.
A fő történetszál, vagyis maga az utazás, darabossága ellenére feszes tempót diktál. Külön szép a dallam és a ritmus több szinten történő megjelenítése. Tolkien könyveiben a dalnak és a költészetnek mindig kiemelt szerepe van, és míg A Gyűrűk Urában ez ritkán jelenik meg, addig a Váratlan utazásban gyakran feltűnik. Főleg a törpök a forrásai ennek a ritmikusságnak – nem csak arról van szó, amikor énekelnek, hanem a harcokról is, melyekben összehangolt mozgásuknak határozott ritmusa van.
A casting és a maszkmesteri munka, csak úgy, mint A Gyűrűk Ura esetében, kifogástalan. A törpök kinézete egyedi és egyben humoros, de nem komolytalan. Richard Armitage a tökéletes Thorin, és persze a visszatérő színészek, mint Ian McKellen, vagy Hugo Weaving, sem okoznak csalódást. Martin Freeman Bilbója megkoronázza az egész filmet, a játéka az egészen apró részletekig tökéletes. Híres közös jelenete Gollammal, vagyis Andy Serkis-szel a Váratlan utazás egyik fénypontja.
A szereplők, a párbeszédek, a látvány mind sokkal könnyedebb stílusban jelennek meg, mint A Gyűrűk Ura esetében – ez teljesen érthető, hiszen mégis csak egy gyermekkönyv adaptációjáról van szó. A Váratlan utazás Középföldéjének tájai még mindig varázslatosak, de most színesebbek, mint korábban, és a modern technológia segítségével például a Sasok egészen megdöbbentő részletességig ki vannak dolgozva – az utolsó tollpihét is látni lehet.
A Sasok jelenete az egyik utolsó a filmben, kellően nagyszabású (a kötekedőknek ajánlom figyelmébe egy korábbi cikkemet a Sasokról), így a csúcspont igazán hatásos. Bár a fő konfliktus tekintetében nem jutunk sokáig, mégis kellően dús ez a film, jó nézni és jó hallgatni is. Eddig a pontig alapvetően elégedettek lehetünk A Hobbit filmverziójával – viszonylag hűen követi a könyv történéseit, olyan helyeken egészíti ki azokat, ahol kell és a jól bevált látványvilágot is gyönyörűen kiegészíti, mesésebb stílust hozva létre.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback