A Gyűrűk Ura világrengető csatái és küzdelmei előtt volt egy hobbit: Zsákos Bilbó. A Hobbit 1937-es megjelenése után gyerekkönyvként sikeres volt, ám igazán az 1960-as években kapták fel, A Gyűrűk Urával együtt. Ez egy különleges könyv és egy különleges előzménytörténet – mintha a pillangó-hatás egyik példáját látnánk, ahol csupán egyetlen, apró hobbit indul útnak, de ami itt történik, az kihat majd egész Középfölde sorsára. Lássuk A Hobbitot!
Zsákos Bilbó igen tiszteletreméltó hobbit, igen tiszteletreméltó modorral. Egy nap azonban egy mágus és tizenhárom törp jelenik meg a küszöbén és magukkal viszik Bilbót élete legnagyobb kalandjára. Őszintén remélem, hogy mindenki ismeri a történet részleteit, mert így, vagy úgy már találkozott vele, ezért talán fölösleges mondanom, de spoilerek következnek.
A Hobbit ugyanott kezdődik, ahol A gyűrű szövetsége: a Megyében. Már A Gyűrűk Ura könyvek kapcsán is írtam, hogy a hobbitok testesítik meg Tolkien egyik nagy tanulságát, miszerint a legkisebb és leggyöngébbnek tűnő lények is képesek befolyásolni a Jó és a Gonosz harcának állását. Bilbó ennek a szép gondolatnak a tökéletes megtestesítője. Ötven évesen középkorú hobbitnak számít, mégsem látott semmit a világból. Kalandja során nem csak tapasztalatot szerez, de rátalál saját bátorságára, és kiérdemli mások tiszteletét, így végül sokkal nagyobb kinccsel tér haza, mint egy ládika arany. Ebbe a tanulságba azért más is bele van csomagolva, például az, hogy az ész néha többet ér, mint az erő, és, hogy a felnőtté válás nem egy bizonyos kor elérését jelenti.
Mert A Hobbit tulajdonképp úgynevezett „coming of age” történet, ahol Bilbó önmaga megismerése által válik érettebbé. Ilyen szempontból nagyban különbözik A Gyűrűk Urától, hiszen ott az események sokkal tágabb kontextusba vannak helyezve, mint egyetlen karakter személyiségfejlődése. A hangulat is egészen más – ezt az elbeszélő hangneme már pár bekezdés után megalapozza. Egyes szám első személyű narrátort hallunk, aki úgy beszél, mintha a tűzhely mellett mesélné a történetet. Megszólalásai gyakran humorforrásként szolgálnak és egyértelmű szeretete Bilbó felé végig érződik.
Eddig szót sem ejtettem a többi szereplőről, ami nem teljesen az én hanyagságomnak tudható be. A Hobbit olyan erősen fókuszál Bilbóra, hogy a törpök, de még Gandalf is elhalványul mellette. A mellékszereplők egyáltalán nem olyan kidolgozottak, mint A Gyűrűk Ura esetében, de azt nem mondanám, hogy rossz az egyensúly. Ez a könyv egyszerűen egészen másról szól, egészen máshogyan.
Amiben mégis kiemelkedik egy-egy mellékszereplő, az a kontraszt, vagy épp a hasonlóság bemutatása. Ott van például Thorin és Gollam párosa. Kettejük megszállottsága az Arkenkő, illetve a Gyűrű iránt kísértetiesen összecseng. A sors iróniája, hogy mindkettőt Bilbó „lopja el”, mintha megpróbálná megtörni az átkot, amit a gonosz tárgyak hoznak birtokosaik fejükre, de végső soron egyiküket sem tudja megmenteni – Gollam végig a Gyűrű rabja marad, és bár Thorinnak van lehetősége a bűnbánatra, de belehal sebeibe. A Gonosz csábítása tehát már itt is megjelenik, és az ezzel való küzdelem halványan előrevetíti Frodó történetét.
Az otthonhoz való viszony alapján is meg lehet figyelni a különböző szereplőket – maga az otthon nem csak a bonyodalom központi eleme, hanem a könyv egyik legfontosabb motívuma is. Bilbó számára biztonságot és szilárd erkölcsi talajt nyújt, így képes keresztüljutni az előtte álló akadályokon, ám a törpök és főleg Thorin esetében nincs ilyen támasz, és olyannyira vágynak utána, hogy az néha szinte már megszállottságba fordul át. A hobbit és útitársai ilyen szempontból sosem értik meg egymást igazán.
Olyannyira Bilbóra fókuszált a történet, hogy a végén az Öt Sereg Csatája kicsit hirtelen csapja arcul az embert. Elvégre egészen addig semmi nagyszabású nem történt (nyilván nem számítva a Hatalom Gyűrűjének megtalálását, mert arról ekkor még nem tudjuk, mekkora dolog), és akkor egyszer csak ott találjuk magunkat tündék, törpök, emberek és orkok között, ahol egy királyság fennállása forog kockán. Ennek a hirtelen váltásnak alapvetően két oka lehet: egyrészt valamennyire felvezeti A Gyűrűk Urát, másrészt végletekbe nagyítva mutatja meg, hova vezetnek Bilbó döntései és tettei – ismételten hangsúlyozva, hogy a legkisebbek is hatással lehetnek a világ alakulására.
Csata ide, vagy oda, Bilbó végül hazaér, bár már nem ugyanaz, aki volt. „Oda és vissza” mondja az alcím, de már láthatjuk, hogy ennél jóval többről van szó. Bilbó máshogy gondolkodik magáról, mi több, Hobbitfalván is másként látják – a többi hobbit tiszteletét ugyanúgy kiérdemli, mint a törpökét. Mégis kérdéses, hogy boldog-e a vége ennek a könyvnek. Egyrészről persze, hiszen Bilbó épen, egészségesen tér haza, és ha szerzett is néhány rémisztő, vagy épp szomorú emléket, ezek mind jobbá, többé tették őt. Másrészről érzünk valami nyugtalanságot a nyugalomban – furcsa, hogy Bilbó ennyi mindenen keresztülmegy, és utána csak úgy hátradől a karosszékében. A történetben ott motoszkál a Gyűrű okozta feszültség, és A Gyűrűk Ura ismeretében különösen baljósan cseng az a bizonyos „szép hosszú életet élt”, hiszen tudjuk, mitől öregszik Bilbó lassabban.
Mindent összevetve fontos látni, hogy A Hobbit sok tekintetben más, mint Tolkien méltán híres trilógiája. Akinek volt szerencséje gyerekként olvasni, biztosan nagyon élvezte, ám felnőtteknek sokszor túl egyszerűnek, vagy súlytalannak tűnhet. Ha azonban nem várjuk tőle, hogy A Gyűrűk Ura legyen, és elfogadjuk kedves, humoros stílusát, akkor érett fejjel is kiváló szórakozást nyújthat.
(Az illusztrációk Alan Lee munkái.)
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
