Ezt az epizódot nem járja úgy át az ünnep szelleme, mint a két évvel ezelőtti Secret Santát, de ez semmit sem von le az élvezeti értékéből.
Az éjszaka közepén metodikusan agyonlőnek egy orvost az utcán, a tettes pedig nem más, mint a Télapó maga – vagy legalábbis egy télapóruhás ember. A nyomozás korai szakaszában kiderül, hogy az áldozat az egyik New York-i maffiacsaládnak dolgozott, aminek fejét ráadásul Castle még ismeri is, ugyanis a férfi egyszer régen segített neki kutatómunkájában. A maffiafőnök először nem túl beszédes, ám amikor a nyomok arra mutatnak, hogy jobbkeze volt a gyilkos, „visszautasíthatatlan ajánlatot” tesz Ricknek: az írót a család tiszteletbeli tagjává fogadja, teljes belátást biztosítva az ügyleteikbe, azért cserébe, hogy megtalálja az orvos – aki amúgy családtag volt – valódi gyilkosát. Eközben Lanie szülei váratlanul a városba látogatnak, amivel mindössze egyetlen bibi van: úgy tudják, hogy Lanie és Esposito jegyben járnak.
Felejtsük el a maffiát, felejtsük el a karácsonyt, ami igazán eladja ezt a részt, azok a reakciók. Tudom, nem mondok újdonságot azzal, hogy a sorozat briliáns színészeket alkalmaz, sem azzal, hogy remekül bánik a helyzetkomikummal, de akkor is, most aztán tényleg kitett magáért a banda. Nagyon szórakoztató volt nézni az arcokat, ahogy például Lanie bejelentette, hogy a szülei úgy tudják, Espóval jegyesek, ahogy Castle a sztriptíztáncosokat vizslatta, és ahogy Kate erre reagált, Rick jelenetei a maffiafőnökkel pedig egyszerűen pazarul sikerültek.
Az ügy kellőképpen csavaros, és a gyilkos kiléte is tetszett – rá tényleg nem gondoltam, de visszanézve nagyon is logikus a végkifejlet –, valamint az egész világ is érdekes volt, amit bemutattak. Az olasz szervezetbűnözés keble, ahol mindenki becsületes a maga módján, ahol minden sértésért megtorlás jár, ahol a család mindennél fontosabb, és aminek a tagjaiban egyszerre bízhatsz meg, miközben félned is kell tőlük. A maffiacsalád sokszínű tagjainak bemutatása remek volt – a főnök, Dino Scarpella (Paul Ben-Victor) úgy volt tiszteletet parancsoló, hogy közben nem ment át túl keresztapásba, miközben második emberének, a „biztonságiak fejének”, Rocco Carduccinak (Mo Gallini) utolsó jelenete őszinte mosolyt csalt az arcomra. Ám a pálmát nálam mégis a számteches Rita vitte, aki sassy műkörmös titkárnő stílusában lazán törte fel túldíszetett ékszerdobozra emlékeztető irodájából a biztonsági rendszereket, hogy aztán headsetén át szidja a maffiózókat, akik mégis beindítottak valami riasztót – mindezt olyan játékkal, ami azt sugallta, hogy ez is csak egy újabb nap az irodában.
Lanie-ék szála tetszett is, meg nem is. Pontosítok: az eleje és a kifejtése mindenképpen tetszett, a konklúziót tekintve viszont ellentétes érzelmek kavarognak bennem. Mert megértem, miért ezt az utat választották az írók – válaszúthoz érve, ha az ellenkező irányba vezető ösvényen indultak volna el, akkor azzal csak annyit értek volna el, hogy a sorozat összes szereplőjének, akiket romantikus szálakon is mozgatnak, unalmasan egyforma legyen karakterfejlődése. Így maradt némi diverzitás, viszont kérdezem: innen hogyan tovább? Persze, teszem hozzá, a szál végkifejlete semmit sem von le annak értékéből – így is jókat mosolyogtam rajta, Ryan mentése pedig egyszerűen zseniális volt.
Espoék mellett Kate-éknek is volt egy egészen aprócska mellékszála, amit mondjuk én már majdnem kicsit erőltetettnek éreztem: a Castle-családban az a szokás, hogy karácsonykor mindenki ír egy hatsoros kis versecskét, amiben összefoglalja az elmúlt évet, és idén, most először, ezt Kate-nek is ki kell vennie a részét ebből a hagyományból – amivel, persze, rendesen meg is szenved. Igazából ennek a mellékszálnak mindössze két jelenetet szenteltek, egyet az epizód elején, egyet pedig a végén, így bár alapból egy cuki dologról van szó, eléggé a háttérbe szorult, és talán éppen ezért éreztem erőltetettnek. Ettől függetlenül azonban Kate reakciói – már megint ezek a reakciók! – nagyon betaláltak, egyszerre voltak édesek és viccesek.
Az epizód egy kis függővég-szerűséggel zár – bár nem tudom, mennyire nevezhetem ezt függővégnek –, ami ráadásul egy, Castle-ék számára elég kellemetlen hírből fakad. De nem féltem őket – tudom, hogy a problémát egy-két epizódon belül fel fogják oldani, szimplán azért, mert ha hosszútávon fennálló az utolsó jelenetben felvázolt probléma, azzal gyakorlatilag ellehetetlenül maga a történet. Szóval itt tulajdonképpen nem az a kérdés, hogy túl fogunk-e lendülni ezen a (kis) bukkanón, hanem az, hogy hogyan fogjuk ezt megtenni – és erre már most nagyon kíváncsi vagyok, mert biztos vagyok benne, hogy bravúros lesz.
Eltekintve a kifejezetten negatív – vagy inkább keserédes – végszótól, nekem nagyon tetszett ez a rész a maga maffia-felvonulásával, még így is, hogy a karácsonyi hangulatot nem igazán sikerült megfognia a bagázsnak. Hát, 2014-re ennyi volt a Castle, de senki se szomorkodjon, mert januárban ismét jönnek a srácok, addig meg újra lehet nézni az eddigi részeket.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
