Minden adott volt, hogy Az utolsó angol úriember nagyszerű sorozat legyen: kiváló színészek, érdekes történelmi kor, társadalomkritika, dráma és (csak) csipetnyi szerelem, lenyűgöző képi világ, hangulatos zene – de valamilyen oknál fogva ez a sok minden mégsem tudta nálam fellegekbe emelni a show-t.
Christopher Tietjens (Benedict Cumberbatch) igazi angol úriember, vidéki családi kastély őrzője, ahol gyermekkorát töltötte és neveltetését kapta, előzékenyen bánik a hölgyekkel, tisztességes, fess, ügyel a részletekre, munkájában igényes és pontos. Azonban ez az úriember is megbotlik néha: Christopher szerelmi légyottjának másik résztvevője, Sylvia (Rebecca Hall) terhes lesz, és bár nem tudni biztosan, hogy ki az apa, Christopher hűen személyiségéhez elveszi feleségül a nőt. A frigy után a (kissé sem boldog) család megkezdi életét a birtokon, eközben megszületik a gyermek, Michael (Misha Handley), aki Sylvia legnagyobb megdöbbenésére valóban a Tietjens-ekre jellemző jellegzetességeket hordozza. Christopher elkényezteti fiát, míg Sylvia ugyan szereti, mégis egy kissé hűvös magatartással kezeli őt, és a férfi anyósa, aki annyit pletykál, hogy azt hinné, az ember beletörik a nyelve, szintén egy furcsa kapcsolatot ápol kis unokájával.
Christopher és Sylvia kapcsolata nem indult éppen fényesen, ezért érthető is, hogy a kettőjük közt lévő viszonyrendszer gyorsan átalakult egy szeretni képtelen és felszínes nő, és egy jellemes férfi egymás mellett élésévé. Ám Sylvia elhagyja Christophert, hogy szeretőjével tölthesse az időt, ám az úriember még így sem óhajt tőle elválni, nővérére bízza kisfiát, és éli tovább életét, leplezve a nő hűtlenségét. Ám egy nyugodtnak érkező délutánon találkozik néhány szüfrazsettel, akik örökre megbolygatják életét, különösen az intelligens és bájos Valentine Wannop (Adelaide Clemens), de ekkor bekövetkezik egy váratlan esemény: háború a kontinensen. Ez pedig végérvényesen megváltoztatja Christopher jellemét és az életről alkotott fogalmát.
Az utolsó angol úriember egy tökéletesen kidolgozott és mesterien megkomponált minisorozat, ami annak is köszönhető, hogy ez egy Tom Ford által írt négy részes regényfolyam. A rendező, Susanna White kiváló színészeket mozgat, komplex és érdekes karakterekkel dolgozik, akik egy olyan váratlan eseményt is “nyakukba vesznek”, mint az első világháború. Ám itt nem kell hatalmas harci jelentekre és mindent elsöprő fegyveres erőkre gondolni (persze látvány is van), hanem az egyén megélését láthatjuk, ahogyan az életbe és a körülötte lévő világba kapaszkodik, ami lassan, de biztosan önmagát sodorja el.
Christopher Tietjens jellemének ereje és egyben legnagyobb hibája udvariassága, és hite azon elvekben, amiket talán már túlhaladott a kor – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Valentine maga, aki ráébreszti a férfit elpazarolt életére. Viszont mégsem ez adja meg a karakternek a kellő lökést, hogy változtasson életén, hanem a háború, és az a rengeteg szörnyűség, amit ott tapasztalt. Benedict Cumberbatch profizmusát már minden Sherlock rajongó ismeri, ám ezt az intelligens és nemes úriembert már eljátszotta az Utazás a világ végére című mini sorozatban – bár ottani a karakterét jobban kedveltem, mint itt.
A sorozat szintén nagy előnye, hogy komplex női karakterekkel is operál, akik más-más úton haladnak, és próbálnak kitérni a nőknek kitaposott ösvényről. Sylvia életvitele és cselekedetei megkérdőjelezhetőek, ám ezek mögött látjuk a nő valódi arcát, kínlódását és önutálatát is. Tökéletes ellenpárja Valentine-nak, aki vidám, szabad és egy olyan ügyért harcol, ami nemcsak a saját boldogulását viheti előbbre, hanem másokét is. A két nő ellentéte végi jelen van mind az öt epizódon, és egy igencsak érdekes keretet adnak a sorozatnak.
A sorozat alkotói gyönyörű, korabeli díszletekkel és ruhákkal dolgoztak, ez a magas minőség pedig meg is látszik, hiszen a színek, fények és árnyak játéka fantasztikus, és megnyit egy plusz élvezeti értéket. A szép angliai tájak, a mocskos hadszínterek, az előkelő birtok mind-mind erős képi világot építették fel, amik tökéletesen a színészek “kezei alá dolgoztak”. A képi világot leginkább a Hemlock Grove okos és taktikus megoldásaihoz és a Pushing Daisies lenyűgöző színforgatagához tudom hasonlítani. Az alkotók örömmel is használták ki ezt a megoldást, aminek azért van negatív foganatja is: túl sokszor, és túl sok helyen időztünk el szép helyeken, pusztán azért mert szépek, de a cselekményhez abszolúte nem volt rá szükség.
Igen, mert az angol sorozatoknak is vannak hibáik, bármilyen hihetetlen is, és ez esetben a profizmus az. Minden túlságosan a helyén van, a megfelelő időben, a megfelelően megkomponált és előre megírtak szerint, sehol egy apróbb félrecsúszás, egy aprócska pillanat, amikor a szív beszélne a forgatókönyv helyett. És ez az, amit hiányolok: az alkotók szívét-lelkét, mert bár tökéletes munkát végeztek, elfelejtették, hogy ha nem adnak bele valamit a show-ba magukból, akkor azt érezni lehet.
De ne értsen félre senki, Az utolsó angol úriember még mindig egy kiváló sorozat – néhol unalomba hajló pillanatai ellenére is –, ám megvan a maga hibája. Nehéz olyan embert mondanom, akinek ne ajánlanám szívesen, tehát mindenki, aki késztetést érez, hogy megnézze ezt a sorozatot, az tegye meg!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
