Szinte már émelyítően édes nagyvárosi tündérmese némi modern technológiával fűszerezve, ami tökéletesen kiszámítható, de azért szórakoztató.
Annie (Quvenshané Wallis) New York-i nevelt gyerek, aki négy társával együtt a zsarnoki Miss Hannigannel (Cameron Diaz) él – akinek nem derogál naponta legalább egyszer kifejteni, hogy csakis azért a heti százötvenhét dollárért tartja a kislányokat, amit az államtól kap értünk. Míg szobatársai mind arról álmodoznak, hogy majd örökbe fogadják őket, a cserfes és talpraesett Annie biztos benne, hogy szülei, akik kiskorában egy olasz étterem előtt hagyták, még vissza fognak térni érte, és mindent meg is tesz, hogy megtalálja őket. Eközben a város gazdagabb részén a mobilmágnás Will Stacks (Jamie Foxx), asszisztense, Grace (Rose Byrne) és kampánymenedzsere, Guy (Bobby Cannavale) segítségével éppen azon dolgozik, hogy megválasztassa magát New York polgármesterének – csak éppen valahogy sikerül mindent elszúrnia, ezért a népszerűségi mutatói nem túl fényesek. Legalábbis egészen addig nem, míg egy nap szó szerint össze nem fut Annie-vel, és el nem rántja a kislányt egy furgon elől, megmentve az életét, amit egy járókelő felvesz telefonjával, és felteszi az internetre. A felvételt követően Stacks népszerűsége megugrik, amiből egyértelműen következik a kampánystáb legújabb lépése: Will, a választók kedvéért, egy időre magához veszi Annie-t, mindent megtesz, hogy a kislány kedvében járjon, és hogy megtalálja a szüleit.
A film két elég nagy hendikeppel indul: először is feldolgozás – méghozzá nem is egyszeri, hanem rögtön többszörös. Ugyanis előbb volt egy képregény-sorozat, ami még 1924-ben indult, amiből 1977-ben lett egy Broadway-darab, majd abból 1982-ben egy mozifilm, 1999-ben egy tévéfilm, most pedig itt ez az újabb mozifilm. A második hátránya pedig az, hogy kiszivárgott – most vagy annak következtében, hogy meghackelték a Sony szerverét, vagy a kritikusoknak küldött kópiát tette fel valaki a netre, de lényeg az, hogy a film már most, jóval a premier előtt elérhető. Persze ezek a tényezők nem vonnak le az élvezeti értékéből.
A történet teljesen kiszámítható – már a trailer megtekintése után kitalálhatjuk, mi lesz végkifejlet –, és Annie kis hiányosságán kívül, amit ugyan szépen építenek fel az írók, csak felfedése után már nem igazán tudják, mit kezdjenek vele, nem is nagyon tudnak meglepni minket semmivel. És emellett a sztori még néhol émelyítően édes is, olyannyira, hogy a kevésbé toleráns nézők gyomrát könnyen meg is ülheti, de ettől függetlenül nekem tetszett. Mert bájos, szívet melengető és pozitív üzenetet hordoz – akkor is, ha ezt néha nagyon erőszakosan akarják lenyomni a torkunkon.
A karakterek, talán Annie-t leszámítva, akinek gyermeki, ártatlan bája, lelkesedése és csíntalansága nagyon is hihető, inkább csapnak át karikatúrába, minthogy lennének valódi, hús-vér figurák. Ez leginkább Miss Hannigannél szembetűnő, akinek szerepében Cameron Diaz bűbájosan ripacskodik, igaz, néha kicsit elveti a sulykot, de azért Mr. Stacksnek is van pár olyan megmozdulása, ami már semmiképpen sem fér bele egy komoly, drámai karakter profiljába – ilyen az például, mikor képtelen lenyelni az ingyenkonyha krumplipüréjét, és sikeresen szembeköpi azt a hajléktalant, akinek éppen ebédet oszt. Ha pedig már amúgy is Stacksről beszélünk: jellemfejlődése egyszerre hihető és hihetetlen. Egyfelől persze szép és érthető, ahogy bemutatják, milyen hatással is van rá az a kislány, akit ő eredetileg nem is akart magához venni, másfelől viszont Annie hatására olyan szokásaitól, személyiségjegyeitől is megválik, amit kicsit már hihetetlennek tartok. De semmi gáz, egy ilyen jellegű, ennyire könnyed filmnek ezt még el lehet nézni.
Amúgy a mozi elég nagy hányada arra épül, hogy bemutassa, mennyire király is manapság a technika, mennyiféleképpen fel lehet használni, és hogy mennyire is átszövi az életünket: a mobilmágnás Stacks okosházban lakik, ami reagál a lakók hangjára. Mikor ballépést követ el, az rögtön megy fel a netre, és rögtön mixelik is, de mikor megmenti Annie-t, abból is azért lesz nagy szám, mert valaki felveszi. Hogy jobban menjen a kampány, Guy Twitter-oldalt csinál Annie-nek, akiből pillanatokon belül netes sztár lesz. Ja, és ne felejtsük el: a mobilunk felhasználásával bárki, bármikor lekövethető. Persze, ez a tech-központúság nem új keletű dolog, mostanában sok film és sorozat foglalkozik ezzel a témával, mikor szellemesen, mikor rémisztően, de ettől függetlenül itt még működik. Emellett még fontos szerepet kap az imidzs és a valódi én közti különbség kérdése, valamint az, hogy a politika, és az, hogy megfeleljünk mások elvárásainak, mennyire képes kiforgatni az embert önmagából.
A filmben felhangzó dalok – mivel amúgy egy musicalről van szó – egy-két kivételtől eltekintve nem olyan emlékezetesek, legalábbis számomra nem voltak azok – sőt, volt olyan, amit át is tekertem. A koreográfiák viszont édesek, és külön jó volt látni, mikor a felnőtt szereplők elengedték magukat, és olyan önfeledten táncoltak, vagy éppen csak „léteztek”, mint a gyerekek.
A film vége nagyon happy end, méghozzá a szirupos fajtából, de mondom, ennek a mozinak még ezt is el lehet nézni – mert bájos, mert szerethető, és mert tényleg egy egész pozitív üzenetet közvetít. Összességében nekem tetszett, élveztem, aranyos kis családi filmnek tartom, éppen annyira, hogy sajnáljam, hogy így előre kiszivárgott, és így szinte biztos, hogy pénzügyi bukta lesz a stúdió számára.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback