Míg 2014 Herkules, addig 2012 Hófehérke éve volt, ugyanis anno a mozik a klasszikus tündérmese két adaptációját is műsorukra tűzték. Ezek közül az egyikről, a Tükröm, tükrömről már regéltem egy sort, most pedig következzék a Hófehér és a vadász, ami… Á, inkább hagyjuk.
A tragikus múltú és velejéig férfigyűlölő Ravenna (Charlize Theron) – aki amúgy úgy tartja hosszú távon fiatalon magát, hogy szép, fiatal lányok életerejét szívja ki – csellel ráveszi a királyt, hogy vegye feleségül, majd a nászéjszakán megöli a férfit, elfoglalja annak kastélyát, és tömlöcbe veti lányát, Hófehért (Kristen Stewart). Évekkel később a lány megszökik börtönéből és beleveti magát a sötét erdőbe, ahová senki sem meri követni. Ezért Ravenna felbérel egy özvegy vadászt, Ericet (Chris Hemsworth), aki már járt az erdőben, hogy a bátyja, Finn (Sam Spruell) felügyelete alatt fogja el és ölje meg a lányt. Csakhogy a dolgok úgy alakulnak, hogy a vadász mégis a hercegnő oldalára áll – akit érthetetlen okokból mindenki kedvel, és akinek közelségére újraéled az erdő –, és segít neki eljutni Hammond herceghez (Vincent Regan), apja szövetségeséhez, akinek seregeivel legyőzhetnék Ravennát. Eközben azonban Hammond fia, William (Sam Claflin), aki kiskoruk óta Hófehér jegyese, is tudomást szerez a lány szökéséről, és útnak indul, hogy megtalálja.
Nem fogok kertelni: vacak ez a film – annyira, hogy már majdnem erősebb szót használtam a jellemzésére. Az első félóra – jó társaságban, legalább olyanban, amiben én néztem – még elmegy, mert lehet vele poénkodni (például ki lehet fejteni, hogy nem jó alapanyag ivós játékhoz, legalábbis akkor nem, ha a játék alapszabálya Kristen Stewart szájának állapotán alapszik. Ugyanis ha akkor kell inni, ha nyitva van, akkor negyed óra alatt lerészegedünk, ha viszont akkor, mikor csukva, akkor a film végén is színjózanak leszünk. Nem vicc, Catleen számolta: a csaj összesen hétszer csukta be a száját két óra alatt), de utána ennek a varázsa elhalványul, és onnantól kezdve csak bámuljuk a képernyőt, és várjuk, hogy végre történjen valami jó, vagy legalábbis valami logikus. De nézzük csak szépen sorjában, mi is a baj.
Tudom, ezt emlegetni éppen annyira lerágott csont, mint Berki Krisztián kivasalt heréin élcelődni, de a film legnagyobb problémája Kristen Stewart. Talán kezdjük ott, hogy el tudom képzelni, hányan röhöghettek fel anno a moziban (szerintem az egész terem), mikor a tükör kijelentette, hogy Hófehér szebb Ravennánál. Nem is az a baj, hogy küllemre ne lehetne valami használhatót összehozni a Kristen Stewart által hozott alapanyagból, hanem az, hogy a csajban nincsen semmi kellem, semmi báj, és a játéka is olyan lapos és érdektelen, hogy az ember nagyjából tíz perc után már azért szurkol, hogy fulladjon meg menekülés közben. Tudom én, hogy az alkotóknak itt az lenne a célja, hogy együtt érezzünk a csajjal, és teljes vállszélességgel mögé álljunk a királynő ellen vívott harcban, ám mindössze csak annyit sikerül elérniük, hogy elég rövid úton meggyűlöljük a csajt.
De nem csak a színésznő, hanem maga a karakter, pontosabban az ő felépítése, is borzalom. Ugye bár a hercegnő úgy cirka tíz évet tömlöcben töltött, méghozzá formatív éveket, tehát az lenne a minimum, hogy kicsit vissza legyen fejlődve mind érzelmileg, mind értelmileg – ennek persze nyomát sem látjuk, de ezt az egyet most nézzük el. Az azonban, hogy miután hosszú évekig egy sötét cellába volt zárva limitált mozgástérrel, utána viszont simán lenyom egy nekifutásból vetődést egyenesen be a csatornába, már kicsit (nagyon) szúrja a néző szemét. Olyanokról meg már ne is beszéljünk, hogy mégis ki az a hülye, aki engedi, hogy ez a nőszemély a film végén – mikor az elején egy késsel sem tudott bánni – páncélt vegyen és egy egész sereget vezessen csatába. Kérem szépen, ez már hülyeség.
És még továbbmegyek ezen a vonalon: Hófehér nem is igazán egy karakter a filmben, inkább csak egy eszköz. Mert olyan jellemtelen és érdektelen a karakter, hogy arra talán már nincsenek is szavak, arról nem is beszélve, hogy alig-alig vesz aktívan részt a cselekményben – amikor meg megpróbálkozik ezzel, mint például mikor lelkesítő beszédet tart a katonáknak, az már szinte komikusan balul sül el. Tulajdonképpen az a baj, hogy Hófehér az egész filmben nem más, mint egy esztétikai értékét vesztett díszítőelem.
Probléma még a mitológia kiforratlansága. Az addig oké, hogy Ravenna szép lányok életerejéből tartja magát fiatalon – sőt, ez még meglepően működik is. Az már problémásabb, hogy hogyan is kényszerült erre a sorsra, ugyanis erről csak egy elég ködös magyarázatot kapunk. Aztán ott van a Hófehért körülölelő mítikum: mert hogy ő olyan csodálatos, hogy például életre kel tőle az erdő. Meg a random megjelenő szörny random meghátrál, és nem packázik vele. Meg a kis tündérek, vagy mi a szöszök is előjönnek. De hogy miért, az nem derül ki. Itt szeretném ismételni magamat: Kristen Stewart játéka alapján a Hófehért körülvevő, ilyen szintű csoda és csodálat egyszerűen nem hiteles.
De túllendülve ezen, sajnos azt kell, hogy mondjam, a történet is rettenetesen gyenge. Még az elején, Ravenna puccsánál ugyan felvillant előttem valami remény-szikra, hogy na, ebből még valami jó is kisülhet, mert ez egész ötletes volt, csakhogy a film úgy a tizedik perc után durva mélyrepülésbe kezd. A történet nagy részét Hófehérék vándorlása teszi ki, egy ponton indokolatlanul hozzáadott törpékkel (akik amúgy normális testmagasságú színészek, csak megCGIzték őket, ami azért, ha belegondolunk, elég sértő a törpe színészekre nézve), és ez úgy elég messze van az emlékezetestől. Meg persze a végén van egy nagy csata, mert az kell, de ezen felül… hát, nem sok minden maradt meg bennem a film cselekményéből. Arról nem is beszélve, hogy egy dolog miatt nagyon haragszom rá: mert kihagyott egy hatalmas ziccert. Egy ponton ugyanis a tükör a következő dilemma elé állítja Ravennát: vigyázzon Hófehérrel, mert legyőzheti, de ha a kezébe fogja a szívét, akkor meg is mentheti. Itt is felkaptam kicsit a fejem, hogy hoppá, ezt akár úgy is lehetne értelmezni, hogyha megtanulja szeretni Hófehért, és kiállni mellette – ha metaforikusan a kezébe fogja a lány szívét –, akkor megszabadulhat az átkától. Maradjunk annyiban, hogy nem ez történt.
Aztán ott van az a rohadtul hatalmas mennyiségű CGI – mintha a rendező már James Cameront akarta volna majmolni, komolyan mondom. A Vox egyik írója amúgy gyönyörűen megfogalmazta ezt a jelenséget: minden második jelenetben halmazállapotot vált valami, és nem vicc, ez tényleg így van. Ami az első cirka húsz percben talán még látványos is, utána viszont tömény és unalmas. Meg aztán sajnos a rakat CGI-től még nem lesz jó a sztori meg a színész játék.
Három jó pontot tudok mindössze csak kiemelni ebből a filmből, és abból kettő a két eyecandy, Chris Hemsworth és Sam Claflin – ami azért elég szomorú, ha belegondolunk. És még csak rájuk sem mondhatom azt, hogy a játékukkal emelték a film színvonalát (nem volt mondjuk rosszak), csak azt, hogy jó volt rájuk nézni. A harmadik jó pont Charlize Theornnak jár, aki legalább élvezhető alakítást nyújtott, és némi életet lehelt Ravenna erős hátterű, de amúgy skiccszerű karakterébe, bár a vége felé azért ő is kezdett átesni a ló túloldalára.
Lezárva ezt az elég terjengősre sikeredett cikket: a Hófehér és a vadász nem egy jó film. Inkább hasonlít egy vonatszerencsétlenségre, mint egy jó filmre. Mi végigszenvedtük. Nektek már nem kell.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback