Az elmúlt pár hónapban párszor már bizonyítottam, hogy egy csipetnyi modern fűszerezéssel megízesített tündérmesékkel engem totál kenyérre lehet kenni – elég csak a Bűbájra, az Elátkozott Ellára vagy a Csillagporra gondolni –, így nem hiszem, hogy nagy meglepetést okoz, ha azt mondom, a Tükröm, tükrömnek is sikerült teljesen lenyűgöznie.
A király eltűnése után annak második felesége (Julia Roberts), oldalán hűséges szolgálójával, Brightonnal (Nathan Lane) veszi át a hatalmat a királyság fölött, Hófehérke hercegnőt (Lily Collins) teljesen félreállítva. A királynő féktelen pazarlásával eléri, hogy a királyság tíz év alatt gyakorlatilag tönkremenjen, és így a történet kezdetére rá kell döbbennie, hogy egyetlen módon tarthatja fenn életszínvonalát: ha előnyös házasságot köt. Eközben Hófehérke kvázi szobájába bezárva tölti napjait, és mivel mostohaanyja elérte, hogy önértékelése a béka segge alatt legyen, jó szándéka ellenére nem éppen erős jellem. Ám tizennyolcadik születésnapján a kastély egyik szolgálója, a pék Margaret (Mare Winningham) arra ösztönzi, hogy szökjön ki a kastélyból, és nézze meg, hogyan él a népe. A városban aztán olyan nyomorral találja szembe magát, aminek láttán eldönti, hogy szembeszáll a királynővel. Ezen a ponton már van egy használható konfliktusunk, ám azért mégis hiányzik még valami a sztoriból… Á, persze: a herceg (Armie Hammer)! Hercegünket és szolgálóját, Renbockot (Robert Emms) megtámadják, kirabolják, levetkőztetik és megkötözik az erdőn banditaként uralkodó törpék, szorult helyzetükből pedig Hófehérke menti meg őket, ám ekkor a két férfi még nem tudja, ki is a segítőjük. Később pedig, mikor segítséget kérve a kastélyba érkeznek, a királynő fejéből kipattan az isteni szikra: majd ő elcsábítja és feleségül megy a fiatal, gazdag és jóképű herceghez, ezzel megoldva minden pénzügyi gondját.
A film tökéletesen tisztában van vele, hogy melyek azok a klisék, amiket meg kell hagynia, és melyek azok a konvenciók, amiket viszont le kell bontania. Ennek következtében például a királynőt tulajdonképpen nem az zavarja, hogy Hófehérke szebb, mint ő, inkább attól fél, hogy le kell majd mondania a fényűzésről, aminek megtartásához a szépségét használja fel eszközként (amúgy a film egész finoman utal is arra, hogy a szépség tulajdonképpen nézőpont kérdése). Meg aztán itt a hercegnő menti meg a herceget, ő adja az átkot megtörő csókot, a törpék moralitása igencsak megkérdőjelezhető, és az alma csak emlékeztetőül kerül bele a filmbe, hogy jé, az eredeti mesében ilyen is volt.
A film erősen épít az iróniára és a szarkazmusra, ennek megfelelően haláli szövegek vannak benne, meg úgy alles zusammmen átszövi a könnyed, bájos, kissé csipkelődő humor. Azért pedig külön jár a készítőknek a piros pont, hogy felismerték – és több poént is építettek erre –, hogy bizony mi, nők is szexuális lények vagyunk, és igenis el tudja vonni a figyelmünket egy szépen kidolgozott férfi felsőtest. Ami a történet komolyságát illeti, a mozi pont abba a tartományba esik bele, ahol érzékeljük, hogy a tét valódi, és ezért ténylegesen izgulunk a szereplőkért, a narráció viszont könnyed és bájos – olyannyira, hogy néha nehéz komolyan venni –, még ha néha egészen sötét, és már-már hátborzongató jelenetek szakítják is meg.
A sztorit egyértelműen Julia Roberts viszi a hátán – egyszerűen zseniális a királynő szerepében, egyszerre éri el, hogy szeressük és gyűlöljük, ráadásul remek szövegeket adtak a szájába. Lily Collins, bár nem a legtehetségesebb színésznő, azért egész színvonalas alakítást nyújt. Karaktere a film elején kifejezetten nyámnyila, önbizalom-hiányos, ám ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre belevalóbb és szerethetőbb, hogy a végére egy bátor és magabiztos karakterré váljon, akinek tökéletesen sikerül megőriznie a nőiességét is. A herceget, szegényt, igazából össze-vissza lökdösik a történet során, és néha inkább eszköz a két nő csatájában, mintsem valódi karakter, de ettől függetlenül Armie Hammernek sikerült eladnia a figurát, méghozzá úgy, hogy az egyszerre lett sármos, hősies, humoros, és igen, néha kicsit szánalmas. Az összes mellékszereplő egyszerűen remek volt, kezdve Brightontól, a törpéken át, egészen Renbockig.
A film másik erőssége, bűbájos humorán kívül, a vizualitása – olyan színorgia folyik a képernyőn, hogy wow. A jelmezek egytől egyig lélegzetelállítóak, az pedig, hogy ezeket az élénk színű ruhákat szinte mindig dominánsan fehér háttér elé helyezik, csak még tovább erősíti a hatást. Ezen felül a film még egy egész korszakalkotó tükör-elképzelést is behoz, hogy a királynő uralkodása alatt mindent metaforikusan borító hóról már ne is beszéljünk.
A Tükröm, tükröm a maga nemében bámulatos film. Nem azt mondom, hogy meg fogja változtatni a világot, de üdítően ellent mond a sztereotípiáknak, gyönyörű, vicces, izgalmas, romantikus és szórakoztató. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback