Ez a történet A rózsa vérének előzményfilmje, Rose Red múltját eleveníti meg. A hangulat sok szempontból hasonló, ám az Ellen Rimbauer naplója nem csupán az idővonalat tekintve néz vissza a múltba – ez bizony klasszikus rémmese.
A huszadik század fordulóján járunk, Ellen (Lisa Brenner) fiatal, szép jövő elé néző nő, akinek a gazdag és sármos John Rimbauer (Steven Brand) udvarol. A férfi eljegyzési és egyben nászajándékként házat kezd építeni leendő feleségének, aki persze örömmel mond igent a frigyre (és az ajándékra). A gondok azonban már a nászúton elkezdődnek. A pár Afrikába utazik, ahol fény derül John extrém szexuális étvágyára és igényeire. Ellen kiábrándultan tér haza, de hoz magával egy barátot, Sukeenát (Tsidii LeLoka). Vegyes érzelmekkel küszködve költöznek be az út közben felépült Rose Redbe – innen pedig tulajdonképpen csak rosszabb lesz. A ház és Ellen közt erős spirituális kapcsolat épül ki, ami szép lassan megváltoztatja a nőt.
A film hangulatában felfedezni A rózsa vérét, de annál sokkal megkapóbb. A látványvilág már-már a ködös, viktoriánus hagyományokat idézi – nem az a felsikítós horror, inkább rémmese típusú. Mind a szereplőkre, mind a történetvezetésre jellemző a csöndes visszafogottság, ami szerintem sokszor nagyobb feszültséget kelt, mint bármilyen más horror-eszköz. Nem találkozunk az előző filmre oly jellemző Stephen King-elemekkel, az eredeti regényt ugyanis nem ő írta, hanem Ridley Pearson. A forgatókönyvírásban persze King is részt vett, de a stílus más lett – véleményem szerint több szempontból jobb, mint A rózsa vére.
Az Ellen Rimbauer naplójában igazából az a zseniális, hogy két főszereplője tulajdonképpen a ház és a nő – mindkettő teljes, háromdimenziós karakter, kidolgozott érzelmi világgal. Rose Red már „születésekor” el van átkozva, de elfogadja Ellent úrnőjének és segíteni próbál neki. Ez persze tetszik a nőnek és válaszképpen tovább építgeti, szépítgeti a családi otthont. Kapcsolatukban akkor következik be fordulópont, amikor Rose Red féltékeny lesz Ellen lányára, és, hogy visszakapja a nő feltétel nélküli figyelmét, elragadja Aprilt. Valahol itt kezdődik az igazi őrület. A ház terve sikerül, Ellen ezek után teljesen az építkezésre koncentrál, mert így érzi csak közel magát lányához. A film csúcspontja tulajdonképpen eléggé előrelátható (sőt, A rózsa vérében ki is derül), mégis hatásos. Végigkövetjük Ellen életét, látjuk, ahogy erőszakos, szexmániás férje megnyomorítja őt, és a ház bár védelmezi, de kapcsolatuk legalább annyira nyakatekert és egészségtelen, mint amikor egy férfi morbid megszállottsággal szeret egy nőt. Ezek után a végkifejlet is csak részben nyújt megnyugvást. John Rimbauer megkapja, amit megérdemel, Rose Red és úrnője azonban végleg összekötik az életüket és A rózsa véréből tudhatjuk: ennek nem lesz túl jó vége.
A casting kinézet szempontjából kifogástalan, de a színészi játék néha túlságosan elsikkad a díszletek mellett – a ház maga sokszor „lejátssza” az emberi színészeket a vászonról. Sukeena kivétel ez alól, Tsidii LeLokának eszméletlen beszédes a mimikája. Az Ellent alakító Lisa Brenner néha túl visszafogott, de alapvetően belesimul a történetbe és jól érzékelteti, hogyan uralkodik el lassan karakterén az elkeseredettség, majd később a megszállottság.
Akinek tetszett az eredeti film/minisorozat, annak az Ellen Rimbauer naplója is tetszeni fog, sőt, talán még jobban. Aki pedig túl teátrálisnak, vagy túl Tíz kicsi néger-típusúnak tartotta A rózsa vérét, annak ajánlom, adjon még egy esélyt Rose Rednek és nézze meg ezt a filmet.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
