Már nagyon közel az Arrow-Flash crossover, és mivel a Flash részeiről hétről hétre olvashattok, most lássuk, hogy áll az Arrow harmadik évada! Eddig hét rész jött ki és még két rész van hátra a téli szünetig. Hogy érdemben tudjak beszélni az eddigi epizódokról, meg kell említenem egy halálesetet, úgyhogy mérsékelt spoiler-riasztás van érvényben – a dolog nem lesz meglepő a képregények ismerőinek és azoknak, akik már látták az első részt.
A harmadik évad a második erejéhez méltón kezdett. Ahogy korábban írtam, viszonylag nyugodt hangvételben zárult le a történet, ezért sejteni lehetett, hogy a béke nem tart sokáig. Az első rész címe (The Calm) már önmagában baljós. Az Íjász csapatát nyugvópontjáról Sara halála löki bele a szakadékba. Megint szembesülniük kell a kockázattal, ami a törvényen kívüli élettel jár és fel kell dolgozniuk egy barát, egy testvér elvesztését. Talán gonosz dolog ilyet mondani, de a trauma mindenkinek jót tett.
Sara halála katalizátorként szolgál a szereplők újabb karakterfejlődési hullámához – személyes, lélektani küzdelmek évada ez (eddig). Oliver, miközben megszállottan keresi Sara gyilkosát, magánéletével bíbelődik. Eddig önutálata és bűntudata miatt nem akart közel engedni magához senkit, most pedig attól fél (jogosan), hogy akit szeret, annak könnyen baja eshet. Ez a vívódás elég kínossá teszi kapcsolatát Felicityvel, nekem sok helyen már közhelyes volt, amit műveltek, de hát a szuperhősök szerelmi élete (sajnos) sosem egyszerű.
Diggle sorsa szintén érdekes fordulatot vesz, mivel most már nem csak férj és az Íjász segédje, hanem apa is, így a fenyegetettség egész más hatással van rá. Royt eleinte inkább barátain keresztül rázza meg Sara halála, később azonban visszatérnek a Mirakurus rémálmok, és az ifjú segéd újabb adag bűntudatot kap a nyakába. Ennek pozitív vonzata, hogy barátsága Felicityvel elkezd kibontakozni, és Oliverrel való kapcsolata is hatalmas fejlődésen megy keresztül – ez utóbbi különösen szívmelengető.
A legnagyobb pozitív csalódást ebben az évadban nekem Laurel okozta. Eddig mondhatni ki nem állhattam – lapos és sablonos karakter volt, ráadásul még a színésznő sem volt különösebben ügyes. Testvére halálától azonban (abszolút érthető módon) bekattan, és ennél jobb nem is történhetne vele. Nehezen küzd meg a tehetetlen dühvel, rengeteg butaságot csinál miatta. Persze megkéri Olivert, hogy vegye be a csapatba és képezze ki, de Oliver visszautasítja, mondván, hogy bosszúvágyból nem jó az utcán rohangálni és önbíráskodni – így utólag nagyon bölcs a fiú. Laurel mégis megtalálja a módját a feszültség-levezetésnek: belép a képbe egy klasszikus DC-s szuperhős, Ted Grant, művésznevén Vadmacska, aki bokszolni tanítja őt. Ted állítólag visszavonult, de úgy sejtem, nem sokára ismét felveszi a maszkot. Laurel pedig jó úton jár, hogy, testvére emlékére, ő legyen a második Fekete Kanári. Starling City tehát hősök új generációjára számíthat, akik nem félnek bepiszkolni a kezüket – különösen jó jelenettel indít az ötödik rész, ahol párhuzamosan látjuk Laurelt, Royt és Theát edzeni. Ki tudja, talán még Thea karakteréből is lesz valami érdekes (eddig nem igazán tudtam megkedvelni).
Az új, potenciális szuperhősök sora még nem ért véget. A harmadik évadban megjelenik Ray Palmer, aki átveszi a Queen család vállalatát – kedves és jóképű, de van valami baljós a karakterében. A képregény-rajongók tudhatják, hogy Ray Palmer az Atom nevű, méretét változatni képes hős civil neve. Erre nagyon szépen utaltak a vállalat új logójával, ami mi más lenne, mint egy atommodell. Érdekes lesz látni, milyen csavart kap Atom karaktere, mert azon felül, hogy Felicityvel kavar (így kihúzza az Olicity shippereknél a gyufát), határozottan nem stimmel vele valami. Azt meg külön zseniális belsős poénnak tartom, hogy Rayt az a Brandon Routh játssza, aki a Superman visszatér című filmben magát Supermant. Ügyes húzás, DC, nagyon ügyes. Hasonlóan örvendetes hír, hogy a Sin cityből ismert Devon Aoki is feltűnik – a még mindig kifogástalanul működő flashbackekben ő Tatsu Yamashiro, azaz Katana.
Habár a szerelmi vonal megkavarásának nem örülök különösebben, és néhány helyen hőseink kicsit túlzásba viszik a szentimentalizmust, alapjáraton nagyon erős az Arrow eddigi részeinek lélektani vetülete. A sorozat elkezdte ontani a hősöket, ezt rajongóként jólesik nézni és alig várom, mi lesz belőle a későbbiekben. Nagy támogatója vagyok a DC-s sorozatok összebeszélésének – egészen meg tudnám bocsátani a Gotham hibáit, ha valahogy azt is belevezetnék a Flash és az Arrow világába. Persze várjuk ki, milyen lesz ez a crossover, de nem hiszem, hogy elrontanák. Hamarosan kiderül!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
