Ez nem éppen az a filler-epizód, ami után már úgy egy hónapja áhítozom, ugyanis volt benne akció és dráma bőven, sőt úgy néz ki, egyik hősünket is elveszítettük, ám mégis úgy látom a helyzetet, hogy itt egy átvezető résszel van dolgunk. Valamint eljutottunk arra a pontra, amikor már én is kezdem elveszíteni a fonalat.
Coulson és csapata Puerto Ricóba készül, ugyanis a sziget – és az óceán – alatt található az a rejtélyes város, ahová az idegen „írás” és az Obeliszk vezeti őket. Tervük nem túl bonyolult: odamenni, felmérni a terepet, megtalálni a városon belül a templomot – ahol aktiválni lehet az Obeliszket –, majd felrobbantani, mielőtt a HYDRA odaérhetne. A csapat azonban félúton ketté válik, mivel időközben a HYDRA emberei – köztük a még mindig May arcát viselő 33-as ügynökkel – megpróbálják elrabolni Rainát Vancouverből, akit ugyan Sam és Billy Koenig megment, Coulson azért odaküldi Skye-t, Huntert és Mayt, hogy szállítsák a nőt a bázisra, amíg ő Bobbival, Mackkel, Fitzcel és Simmonsszal tovább halad Puerto Rico felé.
Mielőtt belekezdenék a tényleges elemzésbe, hadd szánjak egy bekezdést a nyitójelenetre: Skye rémálmára. Ebben a szcénában gyakorlatilag egy hatásos rémálom minden komponense megtalálható: kontraszt a kellemes/aranyos és a rémisztő közt (sötét labor, Skye virágos nyári ruhája – ami csak nekem kicsit nyolcvanas évek vége/kilencvenes évek eleje? –, álom-Coulson és May ruhája, a baba), testtelenség, zavarodottság, creepy zene, és akkor ezzel csak éppen elkezdtem a listát. És dramaturgiailag gyönyörű is ez a jelenet, szebben nem is lehetett volna megcsinálni, csak egy bajom van vele: baromira nem tudom értelmezni. Persze, vágom, hogy a baba maga Skye, álom-Coulson és May pedig a szülei lehetnek, de ezen kívül… Nagy-nagy kérdőjel. Vagy velem van a baj, vagy tényleg nincs még elég információ a birtokunkban, hogy ezt megértsük, pedig biztos vagyok benne, hogy minden szimbolikus elem jelentéssel bírt itt: a zenedoboz, a kínai újság, a ruhák, no, meg az, amit álom-Coulson és May mondott: „poison tree, poison fruit” és „goodbye, angel eyes”.
Na, és akkor nézzük, mi történt az epizód lényegi részében! Nagyon lóbálják az orrunk előtt ezt a várost, de csak lóbálják: gyakorlatilag a héten nem jutottunk el hozzá, éppen csak a „kapujáig” – és ezért mondom, hogy egy átvezető résszel van dolgunk. Meg azért is, mert, a tempót kicsit könnyítendő, jutott idő némi személyes drámára és humorra is.
A személyes dráma-összetevőt a Fitz-Simmons páros szolgáltatta, némi segítséggel Mack és Bobbi részéről. Itt az alkotók gyakorlatilag a kettejük közt az előző évad fináléja óta húzódó konfliktust próbálják magyarázni és kifejteni – de véletlenül sem megoldani. Mindkét tudós indokokat hoz fel a viselkedésére, és próbál megnyílni a másik felé – azt is tisztázzuk, Simmons hogyan is viszonyul valójában Fitzhez –, de még nagyon messze vagyunk attól, hogy ez a konfliktus feloldódjon, főleg az epizód utolsó jeleneteinek fényében.
Egy másik személyes dráma csak említés szintjén lett felhozva, és mit nem mondjak, rendesen sikerült felcsigázniuk vele: ugyanis Bobbi nagyon titkol valamit Hunter elől (akivel, mint tudjuk, nagyon úgy néz ki, hogy ismét összejöttek). Igaz, erre már eddig is kaptunk utalást, csakhogy amikor ez legutóbb felszínre került, még nagyon úgy tűnt, hogy valami olyan „rossz” tettről lehet szó, amit Bobbi a HYDRA nevében tett, hogy ne lepleződjön le. Most viszont úgy néz ki, ez a titok nagyon is személyes: Mack, aki valami úton-módon beavatottnak tűnik, csak „az”-ként referál rá, és azt is felhozta, hogy Bobbi talán most már megoszthatná ezt Hunterrel, miután elvesztették Isabelle Hartleyt (aki ugye Bobbi és Hunter közös barátja volt).
Humor-szinten is alakított a rész – legalábbis több lazább pillanat jutott bele, mint két hete –, bár igaz, a poénok nagy részét a Koenig-fivérek szolgáltatták. Legjobban sikerült jelentük engem kicsit a Big Bang Theory egyik visszatérő motívumára emlékeztetett, mikor Raj mond valamit, ami az ő fejében jól hangzik, csak hangosan kicsit kétértelmű. Itt special az történt, hogy a két fivér jól eldiskurált és –viccelődött azon, hogy mennyire para már, hogy van még valaki May arcával – miközben Tripp mereven, kissé letaglózva bámulta őket, hiszen ők és éppen ennyire parák, csak nem veszik észre magukat. Köszönöm, ez remekül eltalált helyzetkomikum volt.
Ilyen elsőre könnyedebb, ám valójában nagyon is mély jelent még Coulson és Bobbi beszélgetése Puerto Ricón. Az egész szcéna kalappróbálgatásból indul, majd átvált annak kifejtésére, hogy mi is a S.H.I.E.L.D. feladata – tudjuk: a védelem –, és hogy Coulson miért vesz ebben részt, majd pedig zárult azzal, hogy Phil számára, Furyval ellentétben, egyetlen ártatlan halála sem elfogadható járulékos veszteség. Komolyan mondom, ennél már csak az hatott meg jobban, mikor, közvetlen azelőtt, hogy a csapat kettévált volna, Skye, csak úgy spontán, megölelte Coulsont. Ilyenkor (meg a már említett nyitójelenetnél) azért látszik, hogy Chloe Bennet sem csak a két szép szeméért került be a sorozatba – egyetlen szó nélkül is gyönyörűen át tudja adni azokat az érzelmeket, amiket át kell adnia.
És ha már Skye, akkor nem mehetünk el szó nélkül Rainával közös jelenetei mellett sem. Most főleg ez az a szál a történetben, ahol kaptunk is válaszokat, meg nem is, viszont új kérdések is merültek fel. Bepillantást nyerhettünk Raina háttértörténetébe (bár az még mindig nem derült ki, hogyan került be olyan magas helyekre, mint például a Százlábú-program vezetése), mondjuk az vitaképes, hogy merjünk-e neki hinni – bár talán hihetünk. Van egy olyan érzésem, hogy Raina inkább „jó”, mint „gonosz”, csak éppen egyéni értékrend alapján szemléli a világot, amit mi (még) nem értünk egészen. Annyi szent, hogy érdekes dolgoknak nézünk még elébe.
Mint ahogy a bevezetésben említettem, nagyon úgy néz ki, hogy ezzel a résszel búcsút kell mondanunk egyik hősünknek – bár nem merem biztosra mondani, hogy meghalt. Ugyanis ez Marvel, ahol Jean Grey tudtommal már huszonhatszor halt meg, meg aztán az előző szezonban egyszer-egyszer Deathlokról és Garrettről is hittük már, hogy elpatkolt – én még arról is meg vagyok győződve amúgy, hogy Donnie-val is fogunk még találkozni. De vissza a mostani halottnak tűnő karakterhez: olyan dolog történt vele, amit rendes körülmények közt senki sem élhet túl. Csakhogy ami a „halála” előtt történt, az messze nem számít rendes körülménynek, úgyhogy én egyelőre amondó vagyok – és éppen ezért nem siratom még –, hogy fogjuk még őt látni. Az már más kérdés, hogy barátként vagy ellenségként.
Jó szokásom szerint a végére hagytam a kedvenc témámat, Wardot, bár most tényleg nem akarok sokat beszélni róla. Amit a rész végén művelt, az tulajdonképpen a maga kétértelmű mivoltában teljesen kiszámítható volt (mikor láttunk, ahogy Whitehall a telefonba mondja, hogy ráállítja az ügyre a legjobb emberét, én már akkor tudtam/éreztem, hogy Ward ott ül az asztal túloldalán), és szinte száz százalékos biztossággal ki merem jelenteni, hogy melyik oldalt is választotta (szerintem se a S.H.I.E.L.D.-et, se a HYDRA-t, hanem szimplán Skye-t). Éppen ezért most nem erről a jelenetéről akarok beszélni.
Hanem arról, ami még az előző epizódból került áthozatalra, névlegesen Grant családjának sorsáról. Mert ugye mikor legutoljára láttuk a bátyjával, miután Christian bevallotta, hogy ő a felelős a kutas incidensért, akkor éppen mintha kibékültek volna, már Ward következő jelenetében már arról szereztünk tudomást, hogy Christian – látszólag – megölte a szüleit, majd öngyilkos lett, úgy, hogy még beismerő vallomást is hagyott. Ám hiába ez a körítés, valójában fogalmunk sincs róla, mi történt a Ward-családdal. Persze, van egy kézenfekvő válasz: Grant ölte meg őket – hogy elégtételt vegyen, hogy bevágódjon a HYDRA-nál. De tudjátok, mi a baj ezzel a megoldással? Pont az, hogy kézenfekvő. Meg aztán annak a fényében, ami a mostani részben még kiderült az ügyről, ez a válasz még valószínűtlenebbnek tűnik. Ugyanis most is láttunk egy híradórészletet, amiben bejelentették, hogy az FBI idegenkezűségre gyanakszik az ügyben. Na, már most gondolom, abban megegyezhetünk, hogy Grant Ward van annyira badass, hogyha ő egyszer azt akarja, úgy tűnjön, mintha a bátyja megölte volt a szüleit, utána pedig magával is végzett volna, akkor azt képes úgy megcsinálni, hogy fel se merüljön az idegenkezűség gyanúja. Nem, srácok – itt valami más dolog történt.
Sok minden történt ebben a részben is, ám valahogy, mivel azért került bele némi poén, és az íróknak egy-két kapcsolatot is sikerült elmélyítenie, mégsem tűnt annyira töménynek, mint az előző epizód – bár ettől még párszor elfelejtettem, hogyan is kell levegőt venni. Most viszont aztán tényleg félek a jövőtől. Egyrészt azért, mert ha belegondolunk, hogy ez csak a következő rész felvezetése, akkor azért már előre körvonalazódhat bennünk, hogy mennyire epic – és valószínűleg fájdalmas – epizódra számíthatunk a jövő héten. Másrészt pedig azért, mert a jövő hét után a sorozat elmegy szünetelni, és majd csak márciusban tér vissza. Hogy fogom én kibírni ezt a három hónapot?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Nem tudom, jótszol-e a Marvel: Avengers Alliance játékkal a face-n. Nos ott van a második játékfejezetben a worthy-s szál. Szerintem arra megy ki… bár én az inhumans-eket sejtettem a városban, mégis más lesz.
Szia!
Nem, nem játszom vele – egyszer megpróbáltam, de nem igazán jött be. Valószínűleg amúgy tényleg Inhumans lesz, legalábbis az interjúk erre utalnak.
Nekem az jutott eszembe hogy Wardot egy skrull iranyitja vagy o egy skrull aki felvette Ward alakjat.
Kétlem, több okból is. Először is még csak most kezd beindulni a Kree-vonal, gyenge lépés lenne az alkotóktól hirtelen belekezdeni egy másik idegen faj behozásába. Másodszor egyszer már láttuk, milyen Ward, mikor valaki befolyása alatt áll – most pont az az érdekes/ijesztő, hogy önmagától mit tesz (amúgy ő/az írók tökéletesen tisztában vannak vele, hogy Ward mit és miért tesz, csak ebből a puzzle-ből mi egyelőre csak darabokat kapunk 🙂 ). Harmadrészt pedig azért, mert abban sem vagyok biztos, hogy ennek a bandának lenne-e joga használni a Skrullokat, miután annyira össze-vissza vannak a szerzői jogok a Marvel-produkciók közt.