Az első évad során a sorozat megoldotta problémáinak nagy részét és igazán ütős fináléban végződött. A folytatásban az a feladat várt az alkotókra, hogy tovább menjenek azon az úton, amin elindultak. Oliver nagy nehezen megtalálta saját stílusát, de mint szuperhős, volt még hova fejlődnie. Lássuk, sikerült-e neki!
A második évad felütése kifejezetten erős és azonnal beton biztos alapot szolgáltat az Íjász jellemfejlődéséhez. Legjobb barátja halálától megtörten Oliver elvonul a világtól, és bár később csapata meggyőzi, hogy térjen vissza, Tommy szelleme végig jelen van az évadban – Oliver megfogadja, hogy barátja tiszteletére nem öl többé. Ennek a fogadalomnak a betartása nem csupán lélektani fejlődést jelent, de az utolsó epizódra magasabb szintre is emeli az Íjászt, mint szuperhőst. Pozitív hozománya még, hogy Oliver karaktere sokkal komolyabbá és érettebbé válik az első évadhoz képest. Stephen Amell színészi játéka szerencsére szépen követte ezt a javulást – úgy tűnik, a tragikus hős sokkal jobban megy neki, mint a kockahas-villantós playboy.
Az Íjász csapata korábban sem volt rossz, de a második évadra túlteljesítette az elvárásaimat. Diggle saját epizódja, a Suicide Squad, DC-s vonatkozásban és egyébként is kiváló volt. Az pedig, hogy ettől a résztől eltekintve háttérbe szorul, Sara Lance-nek, vagyis Fekete Kanárinak köszönhető, és mivel ő is roppant erős szereplő, egyáltalán nem éreztem problémának. Sara karaktere nagyon jól sikerült, családja és titkos élete közti őrlődése, az erőért folytatott harca végig érdekes volt, ráadásul szerelmi szála is kellemes csavarral szolgált. Az Íjász csapatából ezúttal Felicity emelkedett ki igazán, akit az első évadban nehéz volt megkedvelni, most azonban majdhogynem minden kedvenc jelenetemben szerepelt – mind a karakter, mind a színész, Emily Bett Rickards, felnőtt a feladathoz. Roy hasonló, nagyléptékű jellemfejlődésen ment keresztül. Haragtól fűtött utcagyerekből valódi segéddé vált és kiérdemelte helyét Oliver mellett. Kettejük kapcsolata szépen meg lett alapozva, így van mire építkezni a következő évadban.
Ami a gonoszokat illeti, az Arrow makacsul ragaszkodik az egy epizódos, kidolgozatlan karakterekhez, ezekből még mindig túl sok van. A főellenségekkel már más a helyzet. Slade Wilson, az évad központi alakja, minden részben ott volt – háttere, motivációja, kapcsolata Oliverrel mind lenyűgöző aprólékossággal volt kidolgozva. Olyannyira belemászhattunk a fejébe, hogy az utolsó pillanatig könnyű volt szimpatizálni vele, ami pedig nagy szó. Mellette szükségszerűen elhalványult két csatlósa, Sebastian Blood és Isabel Rochev, de ennek ellenére mindketten emlékezetesek voltak. Külön kiemelném Kevin Alejandro eszméletlen élvezetes színészi játékát – Blood emberi oldala annyira meggyőző volt, hogy szinte nem lehetett rá haragudni, amikor felvette a maszkot és gonosz dolgokat tett.
A történet tempója, egy-két epizódot leszámítva, egyenletes volt. A flashbackek most is jól működtek, és mind a félévados, mind az évadvégi finálé jól fel volt vezetve. Az egyetlen gondom az volt, hogy számomra nem az utolsó epizód volt az évad csúcsa – a csúcspont néhány résszel korábban következett be. A finálé inkább afféle lezárás, megnyugvás volt, főleg Oliver szempontjából, aki nehéz helyzetben is bizonyította, hogy szerettei megvédéséhez nem kell megszegnie fogadalmát.
Képregényes szemmel a második évad igazi főnyeremény volt. Az Arrow készítői végre elkezdték használni a DC univerzum adta lehetőségeket. A legnagyobb esemény persze Barry Allen megjelenése, de ott volt a Fekete Kanári, Professzor Ivo, Amanda Waller és az A.R.G.U.S. különleges osztaga is. A legizgalmasabb kérdéseket szerintem az Árnyak Ligájának feltűnése veti fel. Ra’s al Ghul titkos légiója egyenes szállal köthető Batmanhez, így lehetséges, hogy hamarosan mások is feltűnnek majd a klasszikus sztoriból. Ezt a sejtést támasztja alá az a jelenet, ahol egy rövid pillanatra feltűnik Harley Quinn – ha nem is a denevér maga látogatja majd meg Olivert, azt hiszem, számíthatunk egy-két gothami arcra.
Az Arrow második évada tehát határozottan jól sikerült – volt karakterfejlődés, volt rejtély és volt akció. A készítők nagyon szépen építkeztek, ami a szereplők közti viszonyokat és a történetmenetet illeti, és csak ritkán voltak lassú epizódok. A DC univerzum jócskán kitágult ebben az évadban, több jövőbeni együttműködés lett megalapozva (elsősorban a Flashel). A hangulat egy fokkal sötétebb lett, ez pedig határozottan jót tett a színészeknek és a karaktereiknek is. Összességében azt mondhatom, aki végigzötyögte az első évadot, méltó jutalom vár rá a másodikban.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback