Olyan ember vagyok, aki szereti a legjobbat hagyni a végére. Éppen ezért – no, meg azért, hogy ez a cikk már a karácsonyi készülődés idejére essen – döntöttem úgy, hogy az Így neveld a sárkányodat kisfilmekről írt cikksorozatomat a szerény vélemény szerint legjobbal, a kedvencemmel zárom le: a Gift of the Night Furyvel.

Hibbant sziget lakói éppen téli ünnepükre, a Snoggletogra (ami amúgy totál olyan, mint a karácsony) készülnek. Ráadásul az idei ünnep még külön különleges, ugyanis a vikingek most ünnepelnek először sárkányaikkal, így hát a hangulat már előre eddig ismeretlen magasságokba hág – egészen addig, amíg hirtelen, teljesen megmagyarázhatatlan módon, minden sárkány fogja magát, és elrepül, elszomorítva gazdáikat. Az egyetlen, aki a szigeten marad, Fogatlan – ő is csak azért, mert egyedül képtelen követni társait. Látva barátja fájdalmát, Hablaty olyan farkat eszkábál neki, amivel a sárkány egyedül is tud repülni. Fogatlan pedig, kihasználva a lehetőséget, el is száll – és napokig elő sem kerül. Eközben Astrid kitalálja, hogy ő majd új ünnepi „tradíciókkal” felvidítja a vikingeket, ám valahogy minden ötlete balul sül el. A dolgok pedig akkor szabadulnak csak el igazán, mikor egy véletlen folytán Hablaty eljut oda, ahová a sárkányok mentek, barátai pedig felügyelet nélkül maradnak…

Ez az a kisfilm, aminek a legjobban sikerült átadni a film hangulatát – sőt, továbbmegyek: ez a kisfilm egyszerűen tökéletes.

Először is sikerült ötvöznie azokat az elemeket, amik annyira nagyszerűvé tették az eredeti filmet: egyszerre vicces, aranyos és szívbe markoló. Komolyan mondom, az egyik pillanatban még könnyek szöknek az ember szemébe, a következőben fogja a hasát a nevetéstől, utána meg „aaawww”-zik, mert akkora cukiság tölti ki a képernyőt.

Még a ritmust is sikerült eltalálni – bár a cselekmény gyakorlatilag három szálon zajlik (hová mentek a sárkányok, mit csinál Fogatlan, és hogyan próbálja meg Astrid felvidítani a vikingeket), ami mögött még az új ünnep bemutatása is megbújik, mégsem érezzük úgy, mintha a sztori túl tömített lenne. Pedig a játékidő alig több, mint húsz perc! És mint mondottam, folyamatosan vicces és megható jelenetek váltogatják egymást, de azok is úgy, hogy az ellentétes érzelmek tökéletesen megférnek egymás mellett. Sőt, ezek mellett még némi ünnepi filozófiát is sikerült az alkotóknak belecsempészni a filmbe, amit Pléhpofa ad elő egy nagyon szép monológ keretein belül – amit pedig ott kifejt, azt érdemes is megszívlelni. A kisfilm vége pedig – na, az több, mint szívmelengető.

A Gift of the Night Fury még animáció szempontjából is toppon van – talán ez az a kisfilm, amiben a grafika a legközelebb van a nagyfilmben látotthoz. Jó, talán a bundák és a hajak nem olyan részletgazdagok, de basszus, még az egymondatos kis mellékszereplőknek is szeplős az arca, arra pedig alig találok szavakat, hogy Fogatlan milyen szépen meg lett csinálva. Az egy dolog, hogy gyönyörűen kirajzolódnak a pikkelyei és bőrének mintázata, az pedig egy másik, hogy szinte tapintani lehet a bőre alatt megbúvó izmokat.

Nincs más mondandóm: ez a kisfilm egyszerűen gyönyörű. Hibátlan. Komolyan mondom, itt dicsérhetném két-három oldalon keresztül, és még akkor sem sikerülne igazán kifejtenem, hogy mennyire jó. Éppen ezért tessék szépen megnézni! Sajnos magyar szinkron nincs hozzá (minden egyéb Dreamworksös karácsonyi kisfilmhez tudtommal van, csak ehhez nincs…), de ez ne tántorítson el senkit sem – ez valami olyan, amit legalább egyszer látni kell.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák