A DC univerzum lassan de biztosan felvenni látszik a harcot a Marvel feszes tempójával. Úgy tűnhetett, hogy a Smallville hatalmas sikere után hátradőltek kicsit, hagyva, hogy Nolan Batman-filmjei szépen arassanak – de ez vajmi kevés volt ahhoz a film- és sorozatőrülethez, amibe a Marvel fogott. A DC sötétebb világára való igény jelenlétét mutatja, hogy az Arrow, bár jócskán akadtak hibái, szinte azonnal nagy népszerűségre tett szert. Most pedig ugye már itt a Flash is, és a nagy crossover közeledtével úgy gondoltam, ideje lenne megnézni, milyen utat járt be a közönségkedvenc Zöld Íjász, saját sorozatában. Lássuk az első évadot!
Oliver Queen (Stephen Amell) unatkozó milliomos és playboy, aki egy jachtszerencsétlenség következtében öt évre eltűnik, utána pedig más emberként tér vissza, de ezt próbálja leplezni a külvilág elől. Az a határozott célja, hogy jóvátegye apja bűneit, és megtisztítsa a várost a korrupciótól. Hogy miért pont íj és nyíl, az kiderül a sorozat folyamán, ahogy az is, mi történt abban az öt évben Oliverrel.
Az Íjász persze nem akkora hős, mint Batman, vagy Superman (a DC húzónevei), de az Igazság Ligájának egyik alapító tagjaként mellékesnek sem mondható, sőt, eléggé közkedvelt. A sorozat alkotói sokáig mégsem találták meg egyedi stílusát – az évad első felében nagyon sok az „utánzás”. Mintha félnének, hogy csak Batmant lehet eladni, Oliver Queen otthona (mind a város, mind a konkrét birtok) és habitusa kísértetiesen hasonlít Nolan Bruce Wayne-jéhez. Ráadásul miközben próbál sötét lenni, Starling City annyira azért mégsem noir, mint Gotham, így az egész próbálkozás lóg a levegőben és eleinte Olivernek nincs igazán saját hangja. Ez az évad vége fele szerencsére sokat javul.
Ahogy azt később a Flashnél tették, az Íjász történetét és szereplőit is megváltoztatták itt-ott a képregényhez képest. Ezek jórészt ötletes módosítások voltak, és sokat dobtak a sztorin. Oliver a képregényekben abszolút magányos farkas, itt viszont szerteágazó családot és egy helyes kis csapatot kap maga mellé. A családi vonal végig elég izgalmas, tele van hazugsággal és intrikával – Oliver anyját (Susanna Thompson) például eleinte nem lehetett hova tenni, de amikor kiderült, mi mindenbe ártotta bele magát, egész más fényben tűnt fel a teljes kép. Csapatra pedig mindenképp szükség volt, főleg azért, hogy kirángassák az Íjászt abból az elég fura alapfelfogásból, amiből kiindul. A legjobb új jövevény számomra egyértelműen Diggle (David Ramsey) – Oliver és közte nagyon szép dinamikát építettek ki, és a kémia is megvan, ahogy azt kell. Ráadásul Diggle többször magára veszi a Zöld Íjász jelmezt, így a sorozat már idejekorán sejteti, hogy a szuperhős karaktere túlmutathat Oliver Queenen.
A színészeknek kellet egy kis idő, mire belerázódtak a szerepekbe. Stephen Amell eleinte elég felemás teljesítményt nyújtott, és ezen nem segített az a sok indokolatlan hasizomvillantás, ami elvileg fanservice (és persze szép, meg minden), de a karakterre nézve elég hatásromboló volt. A csapat többi tagjával szintén hasonló gondok voltak: Felicity (Emily Bett Rickards) például hol teljesen jó volt, hol rémesen idegesítő. A színészi játék többször semmilyen, vagy ingadozó volt, de sokat javított a helyzeten a karakterek ügyes mozgatása – nem egyszer megesett, hogy egy addig jelentéktelennek tűnő szereplőről kiderült, hogy nem az, aminek látszik.
Az első évad történet szempontjából már sokkal erősebb. A flashbackek egyáltalán nem ügyetlenek, sőt, legalább annyira képzik a sztori gerincét, mint a jelenben játszódó események – ezt általában nehéz megoldani, de az Arrow alkotóinak kiválóan sikerült. Amellett, hogy itt is megjelennek az egy epizódos bűnözők, mindig van egy átfogóbb történetszál és egy nagyobb ellenség a háttérben, így minden epizódnak súlya van. Az összeesküvések a jelenben és a múltban egyaránt jól megkavarják a dolgokat, megmagyarázva az egész Queen család ingatag viszonyát a bizalomhoz. Bár évadközben nem egészen egyenletes a tempó, a zárás egyszerűen gyönyörű – az eseményekben végig megfigyelhető egy párhuzam, ami az évad vége fele egyre erősebb lesz, és végül nem akármilyen csúcspontot szolgáltat.
Az Arrow első évadában jóval kevesebb a képregényes kikacsintás, mint szeretném, de az Íjász karakterét szépen megalapozza. Az elég zavaró, hogy a Zöld Íjász nevet direkt nem használják, ráadásul érthetetlen miért, mert látszólag semmi célja nincs. Főleg, hogy Barrynek meg pont Oliver ajánlja a „Flash”-t. Ettől eltekintve is akadnak logikai bukfencek a sorozatban, a szereplők néha mintha kalapból húznák ki, mikor hogyan döntenek. Szerencsére mindezen hibákban már az első évad is jelentős javulást mutat. A végére az Arrow kialakítja saját stílusát, sikeresen felfrissíti az Íjász karakterét, és ügyesen végigvezeti a történetet egy igazán ütős csúcspontig. Bár van még mit dolgozni az Arrow-n, az első évad határozottan reménykedésre adhat okot a rajongók számára.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback