Az Arrow VS Flash crossover epizódok promója már kijött, és olyan menő, hogy attól féltem, ezen a héten csak valami lanyha felvezetés-félét kapunk a Flashtől. Ehhez képest megkockáztatom, hogy a Power Outage az eddigi legjobb rész!
Ezúttal két történetszál fut párhuzamosan, és mindkettő elég erős. Az egyikben Barry Elektróval (oké, itt igazából Blackout) küzd meg, aki a részecskegyorsító felrobbanásakor megszerzett ereje által, akaratlanul megölte legjobb barátait. Végre egy ellenfél normális motivációval és megalapozott érzelmi háttérrel. Blackout energianyelő, első találkozása a Flash-el elég csúnyán végződik – gyakorlatilag lenullázza Barry erejét. Itt pedig egy klasszikus szuperhős-klisé következik: ki vagyok, ha már nincs szupererőm? Sablonos, persze, de én szeretem, mert nem csak a hősök emberi oldalát hangsúlyozza ki, de az őket körülvevőkét is. Mert milyen könnyű hozzászokni, hogy van egy szuperhős a baráti körben – különösen szép, hogy Joe, bár folyton neki vannak problémái a „nevelt fiam szupergyors” dologgal, most rengeteget aggódik Barry erőtlen állapotán, és határozottan megkönnyebbül, amikor minden visszatér a régi kerékvágásba. És persze azt is jó hallani, hogy egyszer végre nem panaszkodnak a hőseink különleges helyzetükre, hanem hiányolják azt.
Miközben Barry egyszerű emberként küszködik a maga problémájával, a rendőrőrsön túszdráma alakul ki. Feltűnik Tockman, művésznevén Clock King, akit az Arrow második évadából már ismerhetünk – ott fény derül igen tragikus körülményeire, de nagyon ügyesen lett megoldva, hogy erre a tudásra ne legyen feltétlen szükség. Egyrészt gyönyörű az átkacsintás az Arrowra most, amikor mindenki crossover-lázban ég, másrészt Tockman nagyszerű karakter. Azért sem kell ismerni a háttértörténetét, mert (többek között) kis tikkjeivel lenyűgöző és roppant beszédes hangulatot teremt – ez Robert Knepper kiváló játékának köszönhető. A helyzet megoldása az egyetlen, ami talán kicsit esetlen. Eddie „életveszélyes” karsérülését nem értettem, és Iris akcióját pont akkor vágják meg, amikor érdekessé válna. Mindez azért nem számít annyira, mert egyértelműen Barry vonalára fókuszál az epizód, így a rendőrkapitányság eseményei csak kiegészítők, azoknak viszont nagyszerűek.
Érdekes, hogy az eddigi kritikákban az egy epizódos ellenségek kidolgozatlanságát fájlaltam, ebben a részben pedig két ilyen is van, mégis mindkettő megállja a helyét. Ráadásul visszatér egy harmadik gonosztevő is, Tony, Barry gyerekkori bully-ja. Az ő szereplésének megint hamar vége van, viszont amilyen rövid, annyira ütős. A róla szóló epizódban egyoldalúan ábrázolták őt, kimaradt „a verekedős gyerek is ember” gondolat, amit nagyon hiányoltam – most bezzeg megvolt, méghozzá kifejezetten elegánsan, Barryt használva médiumként. Bravó! De még itt sem álltak meg az írók, mert pont az előbb említett eseménnyel kapcsolatban megjelenik az első valódi konfliktus Barry és Dr. Wells között. Wells karaktere még mindig tökéletesen hozza az izgalmat – a rész vége fele már-már együtt érzünk vele, elhisszük, hogy segíteni akar, erre megint tesz valami erősen főellenség jellegűt. Továbbra sem lehet megjósolni, mi lesz vele, és ez nagyon jól van így.
Akció terén is akad finomság bőven. Mindkét történetszál izgalmas, Tockman hátborzongató, Barry és Blackout csatája egészen epikus, a rész tempója egy pillanatra sem lassul be. A lelkizés végre ott van, ahol lennie kell: a levezetésben. Reméltem, hogy Iris kissé bosszantó Flash-mániája enyhülni fog a túszdrámát követően, de sajnos nem így lett. Engem kicsit zavar ez a Barry/Flash-Eddie-Iris dolog, de ahogy korábban már írtam, eleve nem vagyok oda a románcért. Mindesetre ezúttal a mennyisége és az elhelyezése is megfelelő volt, szóval elégedettek lehetünk.
A Flash továbbra is tartja kedves humorát, amit nagyra értékelek – abszolút kedvenccé vált az epizód elején lévő, fegyveres rablós jelenet. Emellett úgy tűnik, kezdi kihasználni saját potenciálját, egyre jobban bánik a szereplőkkel és a történettel, sőt, most már a gonosztevőkkel is. Utalások még mindig vannak dögivel: a képregény rajongók felkaphatták a fejüket Wells névsorolvasásánál, ahol több szuperhős civil neve elhangzott. Jó irányba haladunk tehát, jövő héten pedig jöhet a crossover – már alig várom!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
