A Watchaholics Stephen King Challenge nyitódarabjaként egy számomra meghatározó és több szempontból nagyszabású filmet választottam: A rózsa vérét. A tévében mini-sorozatként futott – elképesztő, több mint négy órás terjedelme miatt három részre szedték, de ha valakinek DVD-n van meg (mint nekem), az megszakítás nélkül élvezheti ezt a minden bizonnyal klasszikusnak mondható darabot.
Joyce Reardon professzor (Nancy Travis) a természetfelettit kutatja az egyetemen, és egy bizonyos hely, Rose Red megszállottja – a ház állítólag saját életet él a benne lakó számtalan kísértet által. Hogy bizonyítékot szerezzen, Joyce összegyűjt egy csapat különleges képességekkel rendelkező embert, és tanulmányi kirándulást szervez Rose Redbe. A dolog persze nem sül el túl jól, a ház sokkal nagyobb aktivitást mutat, mint amekkorára fel vannak készülve, és a kiruccanás tudományos munkából hamar túlélésért folytatott harcba fordul át.
Ez a film tartalmaz mindent, amit szeretek Stephen Kingben. Rögtön először ott a ház. Mindig is elfogult voltam a gonosz, vagy elátkozott házakkal kapcsolatban, de akinek nincs ilyen preferenciája, az is lenyűgözőnek fogja találni Rose Redet. A film egyik legjobb jelenete, amikor Joyce elmeséli a csapatnak a ház történetét – van egy kicsi a szokásos King-féle indián átokból, van egy kicsi emberi dráma, és sok-sok megszállottság. Ennek eredménye Rose Red, egy ház, ami folyamatosan építi önmagát, néha embereket eszik, és nem kedveli túlságosan a férfiakat. A filmben szereplő épület valóban létezik – a Thornewood kastély nem csak kinézetével járult hozzá az adaptációhoz, de története is hasonlít Rose Redéhez. A hangulat valami csodálatos, a ház kívül és belül egyaránt egyszerre gyönyörű, különleges és misztikus.
Akárcsak a jó King regényekben általában, itt sem a helyszín az egyetlen, ami elvarázsolja az embert. A rózsa vérének karaktergárdája egytől egyig érdekes és sokoldalú emberekből áll. Joyce csapatában telepatikus és telekinetikus erők széles palettája jelenik meg, ám ettől függetlenül igen színes egyéniségeket láthatunk. A nagy kedvenc persze Annie (Kimberly J. Brown), az autista kislány, aki a legerősebb és valamilyen szinten a legijesztőbb közöttük. Én Emeryt (Matt Ross) is nagyon szerettem – ő valahogy a comic relief és a gonosz karakter között mozog, de közben teljesen érthető, hogy miért viselkedik úgy, ahogy, ezért együtt érezni sem nehéz vele.
A természetfeletti mellett megjelenik a pszichológiai vonal is, ami szintén King nagy erőssége. Egyrészt ott van az a hideg őrületbe áthajló megszállottság, ami magát Rose Redet és eredeti úrnőjét, Ellen Rimbauert (Julia Campbell) jellemezte. Ennek jelenbeli párja Joyce, akinek már az elindulás előtt vannak rosszat sejtető megmozdulásai, de a teljes összeroppanás a házban következik be. Ehhez jönnek azok az apró finomságok, mint annak a családnak az ábrázolása, ahol a legkisebb lány természetfeletti erőkkel rendelkező autista. Ilyen szempontból nagy előny a film hossza, mert van idő részletesen bemutatni mindezt.
Ahol a négy óra hátránnyá válik, az talán a történetvezetés. Sok a kitérő, például Rose Red, vagy Annie történetére, és az események akkor is lassan indulnak be, amikor a csapat már bent van a házban. Ennek ellenére én sosem éreztem hosszúnak a filmet, mert mint mondtam, a karakterek roppant érdekesek, így szívesen hall róluk többet az ember, valamint a ház története és körbejárása szintén olyasmi, amit nem lehet megunni.
A műfaji besorolás mindig nehezemre esik. A rózsa vére nyilván több szempontból horrorfilmnek mondható, de ne várjunk tőle hagyományos jump scare-eket, vagy különösen vérfagyasztó jeleneteket. Halottak persze lesznek, de itt inkább a hangulat az, ami magával ragadja az embert. Valami sötét és fenyegető, ami közben gyönyörű szép – ez Rose Red.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback