Nagy feltűnést keltett Ann Leckie regénye, amely idén majdnem az összes rangos sci-fi díjat elnyerte. Az előző évben alig volt női író a jelöltek listáin, emiatt felparázslott a vita sci-fi irodalom és szexizmus kapcsolatáról – vannak, akik szerint Leckie elárasztása díjakkal ennek egyenes következménye, egyfajta engesztelési kísérlet a szakma részéről. Nem tudhatjuk, hogy volt-e ilyen megfontolás a háttérben, de egy dolog biztos: a Mellékes igazság kiváló regény, egyedi és jól felépített, ezért én úgy gondolom, a vitától függetlenül, megérdemelten kapta a rengeteg elismerést.
A történet eleve érdekes helyzetből indul. Az elbeszélő egy hadihajó, Toren Igazsága, illetve az, aki, vagy ami megmaradt belőle. A hajó a Radch Birodalom seregéhez tartozik – ez egy Római Birodalomhoz hasonlatos császárság, mely már több bolygót magába olvasztott, úgynevezett annektálások során. A Radch hajóit mesterséges intelligenciák irányítják, akik egyszerre vannak jelen a fedélzeti számítógépben és mellékeseikben – olyan emberi testekben, akiknek eredeti személyiségét törölték, így gyakorlatilag a hajó testének kiterjesztéseként működnek. Breq, a történet elbeszélője, is mellékes, hajótestét megsemmisítette Anaander Minaai, a Radch uralkodója. Egyedül ő menekült meg, mint Toren Igazságának egyetlen, utolsó szilánkja, és megfogadta, hogy bosszút áll és megöli Minaait. A feladat azonban bonyolultabb, mint amilyennek hangzik – Anaander Minaai ugyanis több száz, több ezer testben létezik, szerte a Birodalomban.
A regényben több klasszikus sci-fi elem tűnik fel, ám ábrázolásmódjuk egészen újszerű – ilyen klasszikus téma például a több test, egy lélek kérdése. A problémakör hagyományos képviselője maga Minaai, aki valamikor ember volt, de a hosszú évezredek során megtestesülései bővítésével valami egészen mássá vált. Az ő ellenpontja Breq, aki gyakorlatilag ennek a fordítottját éli meg – kezdettől fogva több teste van, érzékelése sosem volt emberi, de hajóteste megsemmisülésével egyetlen testbe szorul. Sok „testi” veszteséggel kell megküzdenie: egy szerves agy kapacitása össze sem hasonlítható egy hajó számítógépével, nem beszélve arról, hogy mindent egyetlen nézőpontból, egyetlen érzékszervrendszerrel lát csak (a korábbi számtalanhoz képest). Van azonban egy, a testi tényezőknél sokkal súlyosabb kérdés: kicsoda, vagy micsoda Breq? Már nem Toren Igazsága, de lehetséges-e, hogy valaki önmagának csak egy kis része legyen? Vagy talán az elszakadással egy teljesen új létforma jött létre? Ezek a kérdések átszövik a regényt, gyönyörűen vannak levezetve – nekem már önmagukban elég érdekesek lennének, hogy végigolvastassák velem a történetet. De ez még messze nem minden.
A világokat meghódító, csillagközi birodalom szintén nem új koncepció, de a Radch sok szempontból eltér a hagyományoktól. Különösen az tetszett, hogy itt nem csak a gonosz elnyomó szerepében tetszeleg, amit könnyű megvetni. A radchaai logika abszolút érthető és elfogadható, sőt, sokszor kifejezetten szimpatikus. Ez egy intelligensen terjeszkedő birodalom, ahol a megkérdőjelezhető tetteket (például a fölösleges vérontást) meg is kérdőjelezik. A vallás és a társadalom felépítése roppant érdekes. Leckie részletesen kifejti a gondolkodásmód és vallásfelfogás fő elemeit, és ez egy percig sem unalmas. Ami a társadalmat illeti, a radchaait az teszi különlegessé, hogy a nemeknek nincs jelentősége. Az eredeti, angol verzió a „she” (vagyis a női) egyes szám harmadik személyű névmást használja mindenkire, és a szerelmi kapcsolatok a két fél közös megegyezése alapján alakulnak ki. Leckie azt is hozzáteszi, hogy különböző fajoknál különböző a nemi felosztás – van, ahol kettőnél több létezik; van, ahol vannak szembetűnő testi különbségek köztük és van, ahol nincsenek. Breqnek többször problémát jelent más népeknél a nemek felismerése és idegen nyelven a megfelelő névmás használata. Elmondhatatlanul frissítő ilyen sci-fit olvasni, hiszen a műfaj számtalan alkotása kivetíti, nem csak az emberi gondolkodásmódot, de az emberi biológiát is az univerzumra, pedig ha körülnézünk, már a saját bolygónk is sokkal diverzebb ennél.
Az izgalmasan felépített világ nem lassítja a történet feszes tempóját. Több szál fut párhuzamosan, és bár ezek mindegyike magas fokú átgondoltságot mutat, és gyakran merül bele komoly filozófiai kérdésekbe, mégsem veszünk el a részletekben, a központi konfliktus végig teljesen követhető. A sok titkolózás és taktikázás azt az érzetet kelti, mintha egy sakkjátszmát játszanánk Breq oldalán Anaander Minaai-al. Minden momentum fontos és minden lépés mögött egy hosszú távú, részletesen kidolgozott terv húzódik – nem tudom, ki hogy van vele, de én odavagyok az ilyesmiért. Ráadásul mindez gördülékeny stílusban van megírva, melyen abszolút átjön az elbeszélő hideg, de egyáltalán nem érzelemmentes hangja – egy MI-é, aki „megőrült”, bármit is jelentsen ez számára.
A díjakat övező vitáról mindenki azt gondol, amit akar, de a Mellékes igazság így is, úgy is csodálatos könyv – lebilincselő, izgalmas és végtelenül intelligens. Mindenképpen érdemes elolvasni!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
