Stephen King korunk egyik legnépszerűbb írója, legalábbis azok körében, akik szeretnek borzongani. Ha mást nem is, a nevét szinte mindenki ismeri, és valószínűleg a legtöbben láttunk már olyan filmet, ami az ő regénye vagy novellája alapján készült.
Kinget horror–íróként tartják számon, de valójában olyan műfajokba is átcsap az érdeklődése, mint a thriller vagy a science fiction. Nem tiszta műfajiságra gondolok (ha van egyáltalán olyan), hanem inkább arra, hogy más műfajokból is átvesz elemeket, ha azok írói céljainak megfelelnek.
Elsőként kiadott regénye, a Carrie 1974–ben jelent meg, és ezzel rögtön sikeres író lett. Csak két évet kellett várni a filmadaptációra, amelyet Brian De Palma rendezett, és azóta is a legjobb horrorfilmek között tartjuk számon, úgy, mint Kubrick kultikus filmjét, a Ragyogást.
King regényeiben zseniális és kevésbé zseniális rendezők láttak és látnak ma is lehetőséget. Ezért lehet az, hogy különböző írásaiból – mivel az ő regényei is széles értékskálán mozognak – nagyon különböző minőségű filmek születnek. A Carrie régi és új (2013–as) változatával kapcsolatban például felmerülhet az a kérdés, hogy vajon miért volt szükség újabb feldolgozásra. Mi arra a feladatra vállalkozunk, hogy végignézzük a rengeteg máig elkészült film többségét, de nem elsősorban azzal a céllal, hogy néhányat a „mestermű”, másokat pedig a „minősíthetetlen” kupacba dobáljunk, hanem hogy megmutassuk az eddigi filmtermés sokszínűségét.
Engem főleg az a kérdés érdekel, hogy miért lehetnek Stephen King művei ennyire ígéretes alapanyagok.
Milyen ötletet látnak egy–egy regényben vagy novellában a filmrendezők? Szerintem a válasz egyszerű, címszavakban összefoglalva: pszichológiai feszültség, jól megalkotott karakterek, az emberi természet és a legősibb, valamint a legmodernebb félelmeink hiteles felhasználása.
King véleményem szerint azért tartozik a legmodernebb, legnagyobb hatású horrorírók közé, mert szereplőit akár valós személyekből kiindulva, a valóságban tapasztalt személyiségjegyek alapján alkotja meg. A végeredmény pedig az az érzés, hogy például „ez a férfi akár a szomszédom is lehetne, akiről semmit sem tudok” vagy „Carrie hasonlít az én hihetetlenül gáz osztálytársamra”. King Az írásról című könyvében maga is azt írja, hogy a kitalált alakokhoz az inspirációt többnyire valós emberek személyiségéből meríti.
Például Carrie alakja abban az időben született, amikor King irodalomtanárként dolgozott egy középiskolában – tudom, hogy nehéz őt tanári szerepben elképzelni, de én biztos nem panaszkodnék. Ebben a vidéki iskolában figyelt fel egy furcsa, slampos lányra, aki fél évig ugyanabban az egy ruhában járt, és az összes bizarr tulajdonságával együtt a lányok szekálásának fő célpontja lett.
Ebből levontam egy következtetést: szerintem a hatás abból a megfigyelésből ered, hogy a legbizarrabb dolgok a legfélelmetesebbek, és ezek azok is egyben, amelyek annyira közel vannak hozzánk, mint a szomszéd padban ülő lány, mégis rejtélyesebbek, mint egy csomó félelmetes eset, amihez hasonlóval személyesen nem találkozunk. Az ismerősbe vetített félelem sokszor fenyegetőbben hat annál, ami távoli és megfoghatatlan.
Azonban a „King-jelenség” nem csupán a regények hangulata és a karakterek felépítettsége miatt hatásos. Ezek mögött egy olyan író áll, aki önmagában is különc személyiség – groteszk mivolta nem csak marketingfogás. A megszállottság, a személyiség torzulásának megfigyelése, a szorongás (és még sorolhatnám) mind olyan momentumok, amelyek sok King regény gerincét adják, és többek között azért működnek, mert autentikusak. Stephen King világa azért tűnik valóságosnak, mert számára az is – és ha van valami, aminek olvasóként, vagy nézőként nem lehet ellenállni, az az őszinteség. Hosszú vitákat lehet folytatni szórakoztató- és magas irodalom határairól (vagy arról, hogy szükségese-e egyáltalán határokról beszélni), de végső soron ez az őszinteség megkerülhetetlenné teszi Kinget.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
