A Castle-banda tudja, hogyan kell ütemezni a dolgokat, így két kvázi lazább, viccesebb epizód után most – sajnos vagy nem sajnos – ideiglenesen szögre akasztották a humort, hogy teret adjanak a drámának és a feszültségnek, amitől borsódzik a hátunk.
Egy egészségügyi visszaélésekkel foglalkozó kormányzati nyomozót fejbe lőnek a parkban, és bár először úgy tűnik, egyszerű rablás áldozata lett, a nyomok arra utalnak, hogy hőseink előre megtervezett gyilkossággal állnak szemben. Némi kutatómunka után Kate-ék ráakadnak arra a személyre, aki aznap reggel a parkba hívhatta az áldozatot: egy hackerrel, Jared Stone-nal (Will Rothhaar) van dolguk, aki nem sokkal korábban azért kapott felfüggesztett börtönbüntetést, mert kormányzati rendszereket tört fel. Ryan és Esposito elindul, hogy behozza a srácot kihallgatásra, és mikor az lemegy a metróba, Espo egyedül követi őt. Ám mikor beszélni akar a hackerrel, az bepánikol, meghúzza a vészféket, és foglyul ejti a kocsi összes utasát – a dolgok pedig csak tovább bonyolódnak, mikor kiderül, bomba van nála.
Szerkezetileg az epizód kicsit olyan, mint a Meme Is Murder: a könnyed mellékszálat feláldozták annak érdekében, hogy legyen idő a hátborzongató akcióra. Ennek nyomán, mint ahogy arra már a bevezetésben is utaltam, a humor igencsak a margóra került. A nyitó- és zárójelenetben azért feltűnik – a felütésben például a gyilkosság helyszínére megérkezve Rick és Kate könnyedén, kicsit csipkelődve arról társalog, hogy vajon mennyiben más most, házasokként átsétálni a sárga szalagon –, és Ryannek és Espónak is van pár vidámabb hangvételű sora, de aztán ennyi. És ezt amúgy jól is tették az írók, mert abban a szituációban, amit felvázol az epizód, nem lett volna helye több humornak.
Maga a nyomozás amúgy nagyon érdekes, nagyon izgalmas, és a megfelelő érzelmi húrokat pendíti meg. Ahogy halad előre a történet, úgy kezdünk egyre jobban félni a hőseinket foglyul ejtő terroristától, ugyanakkor minden egyes jelenettel nagyobb szimpátia ébred bennünk iránta. Will Rothhaar remekül hozta Stone lassú, de folyamatos testi és lelki leépülését, úgy, hogy közben végig a sarkukon tartotta a nézőket. Az epizód másik fontosabb vendégszereplője, Aragon biztos – ő az a rendőrnő, aki a túszejtés idején szintén a metrón tartózkodik – szerepét alakító Jessica Camacho is kifejezetten jó volt – főleg az utolsó jelenete tetszett, mikor is mintegy rezonőrként használták fel karakterét Javi számára. Apropó, Espóról jut eszembe: érdekes dolgokat hallhattunk tőle ebben az epizódban a jövőjét illetően, aminek kapcsán felmerült bennem a kérdés: lehet-e hogy hamarosan újabb párkapcsolati változások történnek majd a sorozatban? De visszatérve kicsit Aragonhoz: tetszett maga a karakter is, olyan szinten, hogy bár tudom, erre kevés az esély, de azért örülnék neki, ha még látnánk máskor is.
Amivel viszont voltak némi problémám, az a ritmus. Úgy az epizód kétharmadáig gyönyörűen, pontról pontra építkezett a sztori – mindig éppen csak annyit léptünk előre, amennyit kellett, miközben egyre jobban szorult a hurok és fogyott az idő, aztán jött egy nagyon szép csavar is, de utána… Mintha leengedtek volna egy lufit. Az utolsó felvonás kicsit elsietett (tudom, hogy azért, hogy beleférjünk a játékidőbe), és a tényleges gyilkost is valahogy túl könnyen kapják el – arról nem beszélve, hogy gyakorlatilag más gyanúsítottunk nincs is, így a személye sem túl meglepő. Pedig milyen jó lett volna már, ha duplarészt csinálnak ebből, ahol az első rész az epizód kétharmadánál történő csattanós fordulattal ér véget! Olyan gyönyörűen lehetett volna ebből még építkezni, hogy csak na. (Persze tudom, mellékszereplő-fókuszú epizódból úgysem fognak duplát csinálni.)
Amúgy egy kis érdekesség: a részben feltűnt az HRT, vagyis a túszmentő alakulat (elég sok hárombetűs szervezet volt az epizódban, köztük olyan is, amiről még én sem hallottam, pedig elméletileg én ilyeneket tanulok). Egy múlt heti órámon pont előkerült ez az elit alakulat, és azok alapján, amit a tanárunk elmondott róluk, biztosan állíthatom, hogy ők aztán a krémek krémje. Az alakulatnak olyan durva fizikai felvételi követelményei vannak, hogy nőnek még soha nem sikerült bejutnia, és ezek a férfiak olyan kiképzést kapnak, és olyan szinten másképp gondolkodnak, mint mi, hogy azt még felfogni is nehéz (a tanárnő mesélte, hogy neki van olyan ismerőse – aki mondjuk lehet, hogy FBI-os, nem HRT-s, ebben nem vagyok biztos –, aki életének legnagyobb fájdalma, hogy nem volt rajta egyik eltérített gépen sem 2001-ben).
Ismét csak a Meme Is Muderre tudok reflektálni: bár mellékszálat nem hozott (ha csak nem számítjuk annak Espo és Lanie kapcsolatát), olyan ügyet mutatott be ez az epizód, ami már önmagában megérdemli, hogy megemeljük előtte a kalapunkat. Csak az kár, hogy ilyen gyorsan lecsapták a végét.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.