Ha az ember azt a szót hallja egy tévésorozat esetében, hogy finálé – akkor is, ha előtte az áll, hogy midseason –, akkor önkénytelenül is valami nagyra, valami drámaira, valami epicre gondol (mert csak úgy fair pár hónapra magukra hagyni a nézőket, ha előtte jól feltornáztuk az adrenalin szintjüket), ám ez sajnos nem mindig sikerül.
Egy gyökérkezelés következtében egy fiatal lány szervezetében olyan súlyos fertőzés lép fel, hogy már csak egy cérnaszálon függ az élete, ráadásul egyszerre lenne szüksége agy- és mellkasi műtétre – aminek következtében Maggie és Derek összeszólalkozik, hogy melyik is a sürgetőbb, döntőbírónak pedig Meredith-t hívják, ami tovább élesíti a konfliktust közte és Derek közt. A helyzet pedig csak romlik, mikor a kórházba érkezik egy nő azzal, hogy az elnök nevében jött, aki továbbra is szeretne Derekkel dolgozni. Arizona egyre jobban aggódik Herman állapota, és amiatt, hogy ez miben befolyásolja a nőt munkájában, amin az sem segít, hogy mentora szinte semmit sem oszt meg vele betegségével kapcsolatban. Így hát Arizona némi csellel megszerzi Herman leleteit, hogy maga járjon utána a dolgoknak. Callie és Owen tovább folytatja programját az amputált veteránokkal, ezúttal pedig két fiatal veteránnal, egymás legjobb barátaival dolgoznak együtt. A kutatás azonban drámai fordulatot vesz, mikor az egyik srác nem képes felmérni saját korlátait. Egy ultrahangvizsgálat során Stephanie észrevesz valami problémát April babájával, ám mivel reméli, hogy csak félrenézte, nem szól erről a nőnek, hanem inkább konzultációt kér feletteseitől.
Alapvető problémám ezzel a résszel, hogy már megint nem azt kaptam, amit ígértek nekem. Az epizód promotálásából és a sneak peekből is egy az egyben az jött le, hogy a központi hangsúly majd Aprilen és a kisbabáján lesz, és ebből én rögtön azt szűrtem le, hogy hoppá, itt majd jön egy szép kis dráma, ahol majd mindenki azon lesz, hogy megmentse a picit. Ez drámai, ez izgat, ez tragédiába torkollhat, ez tetszik (akkor is, ha a sorozat Facebook oldalán nagyon is szemfülesen rámutattak a rajongók, hogy már kezd egy kicsit elegük lenni abból, hogy egy Shonda Rhimes sorozatban senki sem szülhet már szépen, nyugalomban). Hát, nem ez történt. Aprilről és a gyerekéről kaptunk nagyjából négy jelenetet, amiből kettő szimplán az, hogy Stephanie mutogatja a leleteket. És igen, úgy néz ki, tényleg baj van a kicsivel, méghozzá súlyos baj, de attól függetlenül (vagy pont ezért), hogy ez volt az év utolsó epizódja, baromira nem fejtették ki ezt a szálat – vagyis a dráma még csak most jön majd. Úgyhogy a hype ellenére ez unalmas és kidolgozatlan volt, és ezért haragszom is a bandára.
Amit Meredith és Derek művel, az már szimplán idegesítő. Komolyan mondom, tőlük, főleg Meredith-től már olyan szinten tépem a hajam, hogy lassan nem marad semmi a fejemen – és szeretném jelezni, visszautalva a sorozat Facebook oldalán olvasható kommentekre, hogy ezzel nem vagyok egyedül. A legrosszabb az egészben, hogy elméletileg Meredith-nek kellene lennie a fő-főszereplőnek, vele kellene a leginkább szimpatizálnunk, de a folyamatos hisztizésével, meg azzal, hogy egyszerűen képtelenek effektíven kommunikálni Derekkel, lassan ő lesz a legellenszenvesebb. Mondom ezt úgy, hogy most nem csak ő volt a ludas, és hogy végre rendezte a dolgokat Maggie-vel.
Amit Arizona tett, az egy az egyben kiszámítható volt. Most komolyan, ki nem találta ki, hogy ez fog történni (vagy legalábbis valami ehhez hasonló), abban a pillanatban, hogy Herman bejelentette, operálhatatlan agytumora van? Na ugye. Persze ez nem jelenti azt, hogy még ne lehetne valami értelmeset kifaragni ebből a történetszálból – sőt, ha őszinte akarok lenni, ez az egész felfogás, hogy mi a betegség, és mi a haldoklás tünete, egész érdekes volt –, de annyi szent, hogy tizenegy évad után már nehéz olyan sztorit írni, ami nem hemzseg a kliséktől.
Ami viszont továbbra is működik, az a veterán-vonal. Jó, persze, ez meg erősen propaganda, de jó propaganda, amiben van értelem, és aminek van létjogosultsága 2014 Amerikájában. A két srác aranyos volt, helyzetüket – még nekünk, kétlábúaknak is – át lehetett érezni, Owen és Callie párbeszédei is betaláltak, és meg merem kockáztatni, hogy ebben a szálban még tanulság is volt.
Szóval nem vagyok megelégedve ezzel a résszel – a veterános melléksztorit (meg talán még Bailey hirtelen jött egészségmániáját, ami legalább cuki) leszámítva szinte minden vagy idegesítő, vagy kidolgozatlan, vagy kiszámítható, vagy kiábrándító, vagy ezeknek valami keveréke. Nem tudom, mikor is fog pontosan adásba kerülni a következő epizód, de remélem, az magasabb színvonalat fog majd mutatni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
