Két lépés előre, egy hátra – valamit ilyesmi történt a Flash legújabb epizódjában.
Az eheti rész fő tematikája az iskolai zaklatás, idegen szóval a bullying. Ez igen fontos téma, főleg az olyanok számára, mint Barry és csapata, akik tipikus áldozatai voltak gyerekként a jelenségnek. Örülök, hogy felmerült ez a dolog, és azt is szép csavarnak tartom, hogy az ellenséges meta-ember ezúttal pont az a Tony Woodward, aki rendszeresen verte Barryt az iskolában. Így könnyű együtt érezni a Flash-sel, amikor nehezére esik megküzdeni Tony új, acélborításos verziójával. Annyit azért hozzá kell tennem, hogy kissé egyoldalú a téma bemutatása. Jó lett volna látni valamit Tony gyerekkorából, hátteréből, ahonnan kiderül, miért volt olyan, amilyen – hiszen senki sem születik bullynak. Így kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy Tony bunkó és kész. A végén persze sikerül legyőzni, és Barry nem tudja megállni, hogy ne fedje fel előtte a személyazonosságát – nagyon emberi húzás, de szerintem nagyon nagy butaság is. Ráadásul elég furán hat, mivel közben Iris és közte pont a személyazonosság dolog körül megy a dráma.
Ó, és a dráma folytatódik. Iris még mindig kutatja a Csíkot, Barry továbbra is a tetőn próbálja lebeszélni róla, és persze az egésznek semmi súlya – hacsak nem az a zavaró kis momentum, amikor Iris hazudik a találkáról Eddie-nek. Már csak egy szerelmi háromszög hiányzik. Szóval Irist hiába figyelmezteti a Flash a blogolgatás veszélyeire, az nem hallgat rá, és mivel az új ellenséggel egy iskolába jártak, az a bizonyos veszély hamar rátalál. Azt ne várjuk, hogy tanulna az esetből. Épp ellenkezőleg, Tony megmutatja neki, hogy vannak más meta-emberek is, és a lány elkezd információt gyűjteni a többiekről. Az egyetlen pozitívum mindebben, hogy Iris által kerül ki a világhálóra a Flash név, tehát megszabadulunk végre a Csíktól.
Amik ütősek voltak ezen a héten, azok a páros jelenetek. Egyrészt Eddie és Barry rákényszerülnek, hogy egy ideig Joe nélkül, ketten boldoguljanak az új üggyel. Eleinte nyilván kicsit kínos a helyzet, de gyönyörű, ahogy megtalálják a közös hangot. Eddie-ről kiderül, hogy őt is zaklatták a suliban, tapasztalatával segít Barrynek túljutni a problémán – az egész olyan szépen passzolt. A másik páros már kevésbé idilli, de annál izgalmasabb: Joe és Dr. Wells. Joe folytatja a kutatást Barry anyjának gyilkosa után – a képregények egy emblematikus ellenségéről van szó. Nyomozás közben segítséget kér Wellstől, hiszen a vak is látja, hogy az elkövető meta-ember, és a meta-embereket a részecskegyorsító csinálta, ugyebár. Együttműködésük eleinte nem mutat semmi különöset, de aztán több nagyobb fordulatot is vesz. Megtudunk egy-két dolgot Wells múltjáról, és Joe kérdezősködésének eredményeképp az utolsó jelenetben feltűnik a gyilkos! Talán túl egyértelműen sejteti ez a momentum, hogy valójában Wells maga a titokzatos sárga ember – kíváncsi vagyok, átvágás lesz-e vagy sem.
Összegezve tehát így állunk: Jó pont a fő tematika, de rossz pont az egyoldalú bemutatás. Rossz Iris és Barry szenvedése, de jó a mellékszereplők kibontása. Jó a feszültség fenntartása, és szerény vélemény szerint a folyamatos DC utalgatást sem lehet megunni – Iris elejt egy Tűzviharos megjegyzést, elhangzik a „man of steel” szóösszetétel (ó, igen), és szerepet kap Keystone City is, ami Jay Garrick és Wally West otthona. Aztán ott van az akció, aminek a technikai megoldása még mindig alacsony költségvetés-szagú, de Barry megint gyorsabb és a „supersonic punch”, ha fizikailag kifogásolható is, elég menő volt.
Azért több a jó pont, mint a rossz, de jó lenne már még egy olyan ellenség, aki túléli a részt – remélem, Fagy Kapitányt nem akarják az évad végéig tartogatni. A készítők további együttműködést ígérnek az Arrow csapatával, ezt is, és az utalásokban előkerülő többi hőst is nagyon várom! Utolsó gondolatként pedig hadd álljon itt az epizód egyik legszebb mondata: „Fighting is physics”.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
