Kész, én eddig bírtam. A sorozat íróival nem közölték, hogy ha nagyon megfeszítenek egy húrt, az előbb-utóbb elpattan?
Coulson eltökélten keresi a rejtélyes várost, aminek alaprajzát – mint az a múlt héten kiderült – kiadja a titokzatos, idegen írás, és ebből kifolyólag titkos küldetésre viszi magával Skye-t, Tripet és Fitzet. Első állomásuk Hawaii, ahol kifejezetten ártalmatlan feladatok várnak rájuk, ám ez még csak a kaland kezdete, aminek vége váratlan veszélyeket tartogat. Játszótéren Bobbi próbál minél többet kiszedni Whitehall jobbkezéből, Bakshiból (Simon Kassianides) – aki az előző részben Ward „ajándékaként” került a bázisra –, ám az nincs éppen beszédes kedvében. Bobbi viszont képes a sorok közt olvasni, és valami fel is kelti az érdeklődését: Bakshi úgy beszél Whitehallról, mintha az személyesen ismerte volna a Vörös Koponyát – ez pedig ahhoz vezet, hogy a bázison maradt ügynökök beleássák magukat a régi aktákba, amiben igencsak meghökkentő dolgokra bukkannak. Közben a Doktor megkezdi együttműködését – már ha ezt lehet annak nevezni – Whitehall-lal, akiről, számos flashback keretében kiderül, hogyan is nézhet ki még mindig úgy, mint a második világháború alatt, valamint az is, hogyan fonódik össze múltja Skye-éval. Mindez alatt pedig Ward foglyul ejti bátyját, és rákényszeríti, hogy ássa ki azt a kutat, amibe öccsük annyi évvel ezelőtt majdnem belefulladt – és teszi mindezt azért, mert vannak bizonyos dolgok a múltjukban, amit tisztázniuk kell.
Először is a bevezetésre reflektálva: bizony, bizony, az a húr előbb-utóbb elpattan, és én már nagyon közel járok hozzá, hogy nálam inkább előbb, mint utóbb pattanjon. Mert remek, okos, akciódús, izgalmas, csavaros a történet, de sok. Gyakorlatilag a negyedik epizód óta nem volt lazább üresjárat, folyamatosan derül fény a nagy titkokra (azért azt szeretném jelezni, hogy belegondoltatok már, hogy mi lesz még itt májusig, mi minden elmesélnivalója lehet még az íróknak, ha már a nyolcadik résznél itt tartunk?), folyamatos a dráma és feszültség, és ebbe egy idő után a néző belefárad. Kell egy kis nyugi, hogy kicsit leülepedjenek a dolgok, hogy kicsit a szereplők is szusszanhassanak. Gyerekek, nagyon kell már ide egy filler. (Most amúgy visszatekintve röhögök magamon, hogy azt hittem, hogy az első évad harmadik harmada volt pörgős és drámai.)
És akkor a cím, ami ismételten zseniális. Első ránézésre elég egyszerű, ám olyan szépen átadja az epizód tematikáját, hogy csak na – mert itt tényleg rengeteg dolog el lett ásva, akár ténylegesen, akár metaforikusan. Egyszer persze ott van a kút és a Ward-fivérek múltja (erről kicsit később majd még bővebben). Aztán ott van Whitehall, vagyis „lánykori” nevén Reinhard, akit meg a Patkány nevű S.H.I.E.L.D. börtönbe „temettek el” laza negyvennégy évre (amúgy rajtam kívül ki imádja még a S.H.I.E.L.D. bázisok neveit?), a róla szóló dokumentumokról már nem is beszélve, amik meg a Játszótér pincéjében porosodtak. És akkor ezzel most tényleg csak a felszínen maradtam.
Az epizód tényleges eseményeiről csak nagyon trükkösen tudok írni, mivel szinte minden spoileres. Jó, azt leírhattam, hogy Whitehall S.H.I.E.L.D. börtönben volt, mert azt már az évadpremier óta tudtuk, hogy anno 1945-ben Carter ügynök foglyul ejtette, így ez nem hiszem, hogy spoilernek tekinthető, na de az, hogy hogyan szabadult ki onnan, hogyan maradt kvázi fiatal, és hogy mi köze van ehhez Skye-nek… Na, azt már nem mondom meg. Maradjunk annyiban, hogy miután először láttam az epizódot (mert én ezt ma már kétszer néztem meg, hogy tényleg semmi se kerülje el a figyelmemet) tíz percig fel-alá járkáltam a szobámban, próbáltam felfogni a dolgokat és az állam után kutattam a padlón. Erről már csak annyit, hogy kíváncsi leszek, hogy az, amit ma megtudtunk, hosszútávon milyen hatással lesz Skye-re. Illetve még egy dolog: a Doktor a szezonban már másodjára hangsúlyozta ki, hogy a lányának nem Skye a neve, viszont azt továbbra sem osztotta meg velünk, hogy akkor minek is keresztelték el anno – márpedig ennek a történetvezetés és a dramaturgia szabályai szerint fontosnak kell lennie. Lehet, hogy a hacker valódi neve – ami biztos ki fog derülni – ismerős lesz majd nekünk valahonnan?
Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy már megint előkerült a „második esély”-tematika. Ez a téma elég nagy hangsúlyt kapott az első évadban, mivel kezdjük ott, hogy az egész sorozat Coulson kvázi „második esélyén” alapszik, aki vallja is, hogy ez mindenkinek kijár, és hogy ha elég hamar eljutunk hozzá, akkor bárkit meg lehet menteni saját magától. Ennek megfelelően a Girl in the Flower Dressben megadta Skye-nak a második esélyt, és előtte nem sokkal, az Eye Spyban is mindent megtett, hogy segítsen Amadornak. Ami viszont kicsit piszkálja a csőrömet, az az, hogy Wardnál ez a lehetőség miért nem merült fel soha? Romanoff is anno a S.H.I.E.L.D. ellensége volt, le merném fogadni, hogy ő is sok szemétséget tett ellenük, őt is fiatalon, nem egészen saját akaratából sorozták be, ám mostanra mégis a Bosszúállók tagja lett. Jó, persze, vágom én, hogy amit Ward tett, az eléggé személyes ügy Coulson és a csapat számára (amúgy szeretném jelezni, hogy azzal a logikával tényleg nem lehet vitatkozni, hogy Ward tényleg nem nagyon tehetett mást: vagy FitzSimmons fejébe ereszt egy-egy golyót, vagy belelöki őket az óceánba. Az utóbbival legalább adott nekik némi esélyt. Koenig már bonyolultabb ügy, bár tény, hogy ott is parancsra cselekedett), de akkor is, Phil így valamilyen szinten magát hazudtolta meg azzal, hogy még akkor sem nyitott Grant felé, mikor az lépéseket tett annak érdekében, hogy valamilyen szinten rendezze a dolgokat. Viszont igazából azt sem felejthetjük el, hogy az idegen írás is már anno a negyedik részben feltűnt, vagyis már akkor készültek az írók erre a történetszálra – lehet, hogy Ward történetére is már ekkor készültek, és ezzel a második esély-vonallal már őt vezették fel? De most eltértem a témától.
Szóval, második esély. Ezúttal Bakshinál merült ez fel, amit ráadásul Bobbi következtetett ki olyan szépen, hogy azt tanítani kellene. Komolyan mondom, részről részre egyre jobban lenyűgöz a csaj, és itt látszik az, hogy egy jó ügynök nem csak abban ismerszik meg, hogy leveri az ellenséget, hanem a fejben lejátszódó játszmákhoz is ért. Amúgy csak nekem tűnt úgy, hogy amit elmondott Bakshiról – személyiségzavar-közeli állapota miatt túlértékel bizonyos kapcsolatokat, nagy valószínűséggel a rossz családi viszony, szülői mellőzés miatt, aminek nyomán egy erős, vezető pozícióban lévő figura könnyedén az uralma alá hajtja – egy, az egyben párhuzamba vonható Warddal? Most nem tudom, hogy ez szándékos volt-e az írók részéről, vagy nem (én az előbbire tippelnék), de annyi szent, hogy kíváncsi leszek majd rá, hogy a karakterek túljutnak-e majd a „Grant Ward rossz”-alaptézisen, és ha igen, miképpen kezdik el majd árnyaltabban látni a figurát.
És akkor Ward – tudom, ő a kedvenc témám, sokat dumálok róla, de ezt kérlek, nézzétek el nekem, mert tényleg érdekes a karakter. Na, ő az, akivel mostanra már végképp nem tudom, hányadán is állok. Mert aki egy ideje követi a cikkeimet a sorozatról, az tudja, hogy mindig is pártoltam Wardot, kiálltam mellette, és hangoztattam, hogy bár egy jellemgyenge és gyáva alak (ami tudom, valamilyen szinten paradoxonnak tűnik amellett, amiket véghez visz), de elsősorban áldozat, egy alapvetően jó ember, akit a körülmények tettek azzá, aki. Erre most megteszi… ezt. Mikor végre (elméletileg) senki sem irányítja és a maga ura lehetne, jön… ez. Bár szeretném jelezni, hogy ez egy igencsak sokrétű probléma.
Egyfelől megint csak részinformációkat kapunk – olyan ez, mint Buddy esete a Ragtagben. Lehet róla vitatkozni, mi is történ pontosan: a kutya elmenekül, Grant lelőtte, Garrett lelőtte… Igazából olyan kevés információnk van, és a látott jelenetet a karakterek jelleméből adódóan annyiféleképpen lehet értelmezni, hogy bármelyik variáció lehetséges. Most is igazából mink van? Egy híradórészlet, ami tényeket közöl, azt viszont nem tudjuk, mi is vezetett oda. Kérem szépen, itt bármi történhetett – de ha tényleg az történt, amire először következtetünk, arra is sok magyarázat lehet. Itt szeretném felhozni Ward monológját a Nothing Personalből, mikor is kijelentette, hogy ahhoz, hogy ma ott legyen, ahol van, hogy túlélő legyen, hatalmas áldozatokat kellett és nehéz döntéseket kellett hoznia – lehet, hogy ez is egy ilyen áldozat, amire azért volt szükség, hogy odaférkőzzön Whitehallhoz, és így belülről segíthessen lerombolni a HYDRA-t, így védve Skye-t? Vagy lehet, hogy csak egy trükk? Esetleg elméjének végső elborulása, amivel eljutott egy olyan pontra, ahol már én is azt mondom, hogy nem érdemli meg azt a nagybetűs Második Esélyt? (Persze megint nem vagyunk tisztában a dolgok hátterével, szóval…)
Amúgy ezzel kapcsolatban még egy dologra szeretnék kitérni, méghozzá Christian egy mondatára, miszerint Grantnek az lehet a baja, hogy képtelen összeegyeztetni a mocskos dolgokat, amiket tett, azzal a hős-ideával, akivé olyan elszántan válni akar. Vagyis ez megint arra utal, hogy Ward tulajdonképpen a jóra törekedne, csak már annyira a múltja és múltbéli tettei foglya, hogy (egyelőre) ehhez nem talál utat. Viszont ha már ennél az ellentétnél tartunk, arra is érdemes párt sort fordítanunk, hogy ki is az igazi Grant Ward? Mert a pasi néha egészen polarizált személyiségjegyeket mutat: az epizód végén, mikor Whitehall-lal beszél, hideg, kegyetlen, számító. Viszont még mikor az erdőben a bátyja verbálisan nekitámad, akkor valahogy sokkal melegebb, lágyabb, viszont mindenképpen sebesült és elszánt. Na, de kinek mutathatja a valódi énjét? (Valószínűleg Skye-nak. állítom, hogy a Turn, Turn, Turnben a raktárban, az Only Light in Darknessben a társalgóban és a Nothing Personalben a raktérben a valódi Wardot láthattuk.)
Még egy apróság Christiannel kapcsolatban, aztán befejeztem: nyitójelenetében elég tiszta, hogy Christian hazudik a feleségének, hogy a szeretőjével tölthesse a hétvégét, viszont mikor később azt mondja, hogy „találkozni készült Annával”, Grant ezt úgy reagálja le, hogy a feleségét emlegeti. Vajon ez olyan apróság, amivel nem is érdemes foglalkoznunk, vagy egy olyan nagyon is fontos részlet, amit az írók elrejtettek a sorok közé?
Szóval… huh. Feszül az a húr. Nagyon tömény volt ez a rész, rengeteg olyan dolog történt benne, amin lehet elmélkedni, sok kérdésre kaptunk választ (vagyis… sok dolgot megtudtunk, csak a hogyanok és a miértek hiányoznak), de már nagyon kéne egy kis pihi. Úgy tudom, még két epizód lesz a midseason szünet előtt – mikor is, ne felejtsük el, adásba kerül majd az Agent Carter –, ám a következő részre két hetet kell várnunk. Pazar, mondhatom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback