Mielőtt elindítottam volna a lejátszást, azt mondogattam magamban, hogy „kérlek, legyél jó, legyél jó…”, és a filmkészítők meghallgatták imáimat, ugyanis jó volt. Nagyon.
Szívproblémákkal kórházba szállítanak egy fiatal nőt, akit az orvosoknak nem sikerül megmentenie, a boncolás közben pedig kiderül, hogy nem természetesen módon halt meg – megmérgezték. Ráadásul a nyomozók arra is fényt derítenek, hogy a mérgezés időpontjában nem is New Yorkban volt, hanem Arizonában, egy múltidéző western ranchon. Így hát Castle és Beckett, szigorúan a nyomozás okán – véletlenül sem azért, mert Kate-nek nem maradt szabadsága Castle eltűnése után, és emiatt el kellett halasztaniuk a nászutat – leutazik erre a ranchre, hogy beépülve utána járjon, mit is keresett ott az áldozat. És jól is teszik, hogy egy picit a hátuk mögött hagyják New Yorkot, ugyanis barátaik kicsit ki vannak rájuk akadva, hogy úgy keltek egybe, hogy őket meg sem hívták.
Ellentétben a két héttel ezelőtti epizóddal, mikor is oda meg vissza voltam az esettől, a nyomozás most korrekt volt, de egyáltalán nem kiemelkedő vagy emlékezetes, viszont a köré írt keretsztori, a remek helyzetkomikum, és a nagyszerű, életvidám színész játék ezt több, mint kárpótolta.
Kezdjük talán ott, hogy abból, amiért a múlt héten még panaszkodtam – név szerint azért, hogy a srácok nem vettek részt Kate-ék esküvőjén –, most egy olyan erős és szórakoztató konfliktust kerekítettek az írók, ami olyan remek felütésként szolgált az epizódnak, hogy gyakorlatilag már három perc után tudtam, hogy briliáns résznek nézek elébe. Valahogy mindenki a helyén volt: a fellegekben úszkáló ifjú pár, Martha, aki nem veszi észre magát, Lanie, aki előbb – rá nagyon is jellemzően – kiakad, majd rögtön le is ereszt, és a srácok, akik személyes sértésnek veszik, hogy őket ebből kihagyták, és nem is félnek ezt kimutatni. Ez a szál amúgy végigkövette az epizódot, és ebből kifolyólag alig volt olyan jelenet négyükkel – Castle-lel, Kate-tel, Espóval és Ryannel –, ahol a két srác ne szólt volna be valamit Ricknek, ami hihetetlenül jól működött, sőt, a végén az egész sztori egy nagyon megható lezárást kapott, amiből még Gates is kivette a részét.
Viszont egy dolog van ezzel a szállal kapcsolatban, amivel nem voltam kibékülve: ez pedig Jenny hiánya. Mert ugye a nagy bejelentésre („Összeházasodtunk!”) Castle-ék lakásán került sor egy pohár pezsgő társaságában, ahol ott volt Espo, Lanie és Ryan, Jenny viszont nem, amit kicsit életszerűtlennek éreztem – Rickék ott voltak Ryanék esküvőjén, Jenny éppen annyira a barátjuk, mint Ryan, akkor meg miért nem hívták meg őt is? Egyszerűen nem hiszem el, hogy a készítők nem tudták egyetlen napra becsábítani az őt alakító színésznőt (főleg úgy, hogy ő és a Ryant alakító Seamus Dever a való életben is házasok).
És akkor Rickék – ki mondta, hogy egy fikciós románc kifullad, amint a résztvevői összejönnek? Castle és Beckett olyan szinten cuki és szerelmes volt ebben a részben, hogy arra nincsenek is szavak, a remek színészi játékról, meg arról, hogy azért továbbra is maradt a csipkelődés kettejük közt már nem is beszélve. Nálam mondjuk az a pillanat vitte a pálmát, mikor Castle kifejtette, hogy le kéne menniük Arizonába, amit Kate persze ellenzett, a kapitány viszont az író pártját fogta – aki ezen igencsak meglepődött, és ez gyönyörűen kiült az arcára is. De amúgy alles zusammen, minden, amit Castle és Beckett tett ebben az epizódban karakter- és helyzetkomikum-szinten, az gyönyörűen a helyén volt.
Amivel kicsit megleptek az alkotók, az az, hogy behoztak egy meleg mellékszereplőt. Ezen két okból lepődtem meg: egyrészt azért, mint ahogy azt egyszer már kifejtettem, ez nem nagyon szokásuk (ez eddig összesen négyszer vagy ötször fordult elő, és abból is egyszer csak említés szintjén, kétszer pedig a homoszexualitás ténye kimondatlan maradt), másrészt pedig azért, mert a kérdéses szereplő a sztereotipikus „sassy gay friend”-karaktert hozta. Ami alapvetően nem baj, mert ami feladatra szánták – könnyed comic-relief, aki előresegíti a nyomozást –, azt tökéletesen teljesítette is, és még szórakoztató is volt. Csak meglepett a sztereotípia, na.
Szóval jó volt ez a rész – nagyon jó. Nem a nyomozás, hanem a humor, a helyzetkomikum, a karakterek közti kapcsolatrendszer és a tündéri, rózsaszín szemüveges romantika miatt. Csak így tovább!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback