Ha azt mondtam az előző évadra, hogy eseménydús, akkor ez a negyedikre hatványozottan érvényes: egyik akció követi a másikat, a karakterek kapcsolatai hol megszakadnak, hol elmélyülnek, a szálak összegubancolódnak, ám azért a végére szépen lassan ki tudjuk bogozni őket. A harmadik szezon után ez az évad a legzseniálisabb történetvezetés szempontjából, a szereplők viszont sokszor a mélypontjukra kerülnek – ezáltal természetesen sok drámai jelenetnek lehetünk szem- és fültanúi.
Miután Walt (Bryan Cranston) és Jesse (Aaron Paul) sikeresen eltették Gale-t (David Costabile) láb alól, Gus (Giancarlo Esposito) olyan lépésre szánja el magát, ami merész, ijesztő, ugyanakkor teljesen logikus az ő részéről. Amikor ugyanis tudomására jut az eset, Walték szeme láttára öli meg az egyik legmegbízhatóbb emberét, és bekamerázza a laboratóriumot, ezzel figyelmeztetve őket arra, hogy vele nem lehet csak úgy játszadozni. Közben Walt sógorának, Hanknek (Dean Norris) egyre több információt sikerül összegyűjtenie a Heisenberg-üggyel kapcsolatba: miután Gale halálának helyszínén is körbeszimatolt, rájött, hogy Gusnak köze lehet a metamfetamin bizniszhez, sőt, mi több, Gale lakásán talált egy olyan dokumentumot, ami nagy segítségére lesz Heisenberg kézre kerítésében. Mivel házassága romokban áll, Skyler (Anna Gunn) ex-főnökéhez, Ted Beneke-hez (Christopher Cousins) fordul vígaszként, ám nem csak testi és lelki szolgálatokat nyújt neki: Ted ugyanis nem kis mértékű adócsalást követett el a cégén belül, aminek következtében nyakán az IRS (a NAV amerikai megfelelője), Skyler pedig, könyvelő lévén, megpróbál segíteni neki. A nő kiváló képességei ellenére is kevésnek bizonyul, ezért az ügyben felkeresi Saul Goodmant (Bob Odenkirk), és megkéri, hogy simítsa el az ügyet. Gus az ominózus esetet követően időnként külön megbízásokat ad Jesse-nek, amik során a srácnak a főnök idősödő tisztogató emberével, Mike-kal (Jonathan Banks) karöltve kell apróbb bevetéseken helytállnia. Ezek a feladatok nyílván arra szolgálnak, hogy Jesse visszaszerezze Gus bizalmát, na, meg hogy Gusnak legyen még egy embere, akit be tud vetni egy nagyon fontos bosszúhadjárat során. Mivel Jesse-nek és Waltnak is kezd nagyon elege lenni a hidegvérű chilei főnökből, ezért titkos találkozókat szerveznek, ahol tervet eszelnek ki Gus megölésére, ám ez korántsem egyszerű, mivel folyamatosan figyelniük kell, nehogy kövessék őket a főnök csatlósai.
Ugye mondtam, hogy lesz még kacifántosabb is a sztori? És ez még nem is az egész, de már így is rengeteg mindent elárultam a cselekményről. Először végigmennék azokon a dolgokon, amik legjobban tetszettek a szezonban. A tempóra és a csavarokra most sem lehetett panasz, én konkrétan rengetegszer kapkodtam a fejem, hogy: „Mi van? Mi van?” Vannak, akik nem szeretik, ha az alkotók az agyukkal játszanak, nos, én nem ebbe a csoportba tartozom, úgyhogy ilyen szempontból számomra igazi csemege volt a negyedik évad. Aztán, ami még nagyon tetszett az az, hogy végre tettek valamit Gus diktatúrája ellen, először a DEA szimatolt körbe náluk, aztán jött ugye Walték terve. Én már olyan szinten féltem attól az embertől, hogy ha az egyik szereplő említést tett róla, az nagyjából olyan reakciót váltott ki belőlem, mint amikor egy Roxfortos diák meghallotta Tudjukki nevét. Aztán, üdítő változás volt végre Jesse-t egy kicsit boldognak látni barátnője, Andrea (Emily Rios) mellett: ex-meth függő lévén átlátja a kartellek világát, és átérzi a srác problémáit, ugyanakkor talpraesett és határozott, ezáltal könnyen visszarántja őt a valóságba.
Következőnek vegyük azt, ami nem tetszett – ez is igazából a lelkemet bántotta, mintsem a karakterek vagy a történet kárára lett volna. Legfőbb problémámnak Walter White a neve. Az első évadban egy abszolút szimpatikus jellem volt, együtt éreztünk vele, sőt, még sajnáltuk is, elvégre a rák egy nagyon alattomos betegség, ami ráadásul egy gyönyörű család mellől ragadta volna őt el. Azonban ahogy halad előre a sztori, úgy válik ez a férfi egyre antipatikusabbá: az első pár csepp vérnél ami a kezéhez tapad még megbotránkozik, aztán egyre kevésbé. Végül egy rettenetesen manipulatív (Jesse-t konkrétan úgy rángatja, mint egy marionettbábut), sokszor agresszív, kegyetlen, opportunista ember lesz belőle, akit már nemhogy sajnálni nem tudunk, egyenesen azt kívánjuk, hogy bárcsak dögölne meg. Tudom, ez túlzásnak tűnik, de higgyétek el, egyáltalán nem az. Az írói brigád mindezt zseniálisan alkotta meg, Bryan Cranston pedig félelmetesen hihetően adta elő, úgyhogy tényleg le a kalappal, csak hát a szívem nehezen viseli az ilyesmit.
Ez volt tehát a negyedik szezon, ami egyébként szerintem a sorozatot abszolút a csúcsra emelte, hiszen mind a cselekmény, mind a színészi játék most volt talán leginkább a toppon, a végeredményt pedig ezek után számomra nehéz volt überelni. Őszintén szólva az ötödik évadnak nem is sikerült. Nem volt az sem rossz, de nagyon érződött, hogy a történet végén járunk már – erről azonban majd később beszélek részletesebben.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
