A focit lehet szeretni, semlegesnek lenni vele kapcsolatban, vagy éppenséggel fanyalogni rá, a sportág összetartó ereje viszont tagadhatatlan. Akár otthon, a kényelmes fotelban ülve nézünk egy meccset, vagy a stadionban szurkolunk kedvenc csapatunknak, csoportosan tesszük, így – akárcsak például egy sorozat vagy könyv esetében – rajongásunkat közösen élhetjük ki hasonló beállítottságú emberekkel, és ez a világ egyik legjobb érzése.
Nekem ugyan nem szívszerelmem a Manchester United, a korszak (helló, ötvenes évek!), az ország, na, meg természetesen a húzónevek (imádott David Tennantünkkel az élen) egyből vonzóvá tették a United című filmet. Mi sem bizonyítja jobban a nagyszerűségét, mint a tény, hogy az első alkalom óta számtalanszor megnéztem már ezt a remeket – ez azért nagy szó egy olyan alkotástól, ami megríkat. A film a „Vörös Ördögök” aranykorszakáról szól, mikor is olyan, azóta legendákká vált játékosokkal operált a csapat, mint például Bobby Charlton (Jack O’Connell) vagy Duncan Edwards (Sam Claflin). Egy klub sikeréhez természetesen nagyban hozzájárul a fejesek munkája is, a játékosok tehát sokat köszönhettek Jimmy Murphy másodedzőnek (David Tennant), és a menedzsernek, Matt Busbynak (Dougray Scott) – a United ezen sikeres csapatát éppen ezért nevezték el „Busby fiúknak”. Ezen érát a filmben Jimmy Murphyn és Bobby Charltonon keresztül mutatják be a készítők. A történet ott kezdődik, hogy van egy ifjú focista, Bobby Charlton, kinek minden vágya bekerülni a csapatba. Egyszer egy edzésre be is kéredzkedik, ahol az edző, Jimmy Murphy felismeri a tehetségét, és nem sokkal később megengedi, hogy tétmeccsen játsszon. Mivel az őszi szezonban nagyon jól teljesít a csapat, Murphy megkéri a Football League – az angol másod-, harmad-, és negyedosztállyal foglalkozó szervezet – tisztviselőjét, Alan Hardakert (Neil Dudgeon), hadd játsszanak a Bajnokok Ligájában. Hardaker csak akkor engedi ezt meg, ha időben odaérnek minden meccsre, ami azért nem túl egyszerű feladat, mert sokszor játszanak külföldön, ám ahhoz képest túl sűrűn követik egymást a mérkőzések. A csapatnak egy darabig sikerül azonban tartania magát a meglehetősen szoros beosztáshoz, közben pedig külföldön és otthon is sikert sikerre halmoznak. Azonban egyik alkalommal, amikor Belgrádból hazafele Münchenben meg kellett állnia a gépüknek újratölteni a tankot, nem sokkal az újra felszállás után lezuhantak – páran azonnal meghaltak, néhányan (például Bobby Charlton és Harry Gregg, a kapus) apróbb sérülésekkel megúszták a balesetet, de a csapat nagy részét, köztük Busbyt is kórházba kellett vinni. Egyedül Jimmy Murhpy nem tartózkodott akkor a repülőgépen, mert a walesi válogatottat irányította éppen, ám ezzel a szerencsétlenséggel minden a klub további sorsa az ő nyakába zúdult. Vajon képes lesz-e túltenni magát a tragédián, és újra összehozni egy ütős csapatot?
Tudtam, hogy hibát követtem el, amikor megjelent a képernyőn a „valós események alapján” felirat, és én nem állítottam meg a filmet, mert ez a figyelmeztetés két dolgot jelenthet – horror sztoriknál azt, hogy nem alszol éjszaka, drámáknál pedig azt, hogy bőgni fogsz, mint egy kisgyerek. A United esetében az utóbbi valósult meg. Nagyjából a feléig nagyon szép kis történetet figyelhettünk meg, hiszen ki nem szeret olyan embereket látni, akik fiatalok, helyesek, kedvesek, aranyosak, viccesek, mellesleg rendkívül lendületesek és izgatottak, mert végre azt csinálhatják, amit a leginkább szeretnek? Aztán jött a tragédia, ami olyan szinten fejbe vágott, hogy én utána nagyon nehezen akartam magamhoz térni. Én sosem szerettem a légikatasztrófás filmeket, mert eddig akárhányat láttam, ott túldramatizálták az egész jelenetet, és így kiveszett belőle a tragikum. A Unitednál azonban pont ennek az ellentétét láthattuk. Egyszerűen zseniális volt a feszültség építés: először jött a csendes pánik, ami egyre fokozódott, de mielőtt elérhette volna a csúcspontját, kaptunk egy filmszakadást. Ez a módszer szerintem sokkal hatásosabb volt, mint az, ha mindenki egyből elkezdett volna visongani és kézzel-lábbal hadonászni, hogy: „Úristen, meghalunk!”
Következő ódámat a színészi játékról zengeném: David Tennant nekem már a Ki vagy, Dokiban számtalanszor bizonyított, de még itt is képes volt meglepni, hogy milyen jól tudja hozni a drámai jeleneteket, úgyhogy összes kalapom emelem előtte! Jack O’Connell is fantasztikusan hozta mind a komoly, mind a vicces jeleneteket, az északi akcentusa is rendkívül hiteles volt, mellesleg nagyon jól áll neki a vörös haj. Sam Claflin pedig – na, igen, David Tennant mellett valójában ő az, aki miatt leültem megnézni ezt a filmet. Ugyan az Éhezők Viadala: Futótűz miatt már annyira nem noname színész, azért még mindig lenne mit emelni a hírnevén, mert nagyon tehetséges. A karaktere utolsó jelenetei még most is megríkatnak.
Hölgyeim és Uraim, ez minden, amit a United című filmről tudni érdemes – na, jó, ez azért hazugság, mert mindent úgy sem árulhatunk el egy értékelőben. Lényeg a lényeg: aki szereti a focit, de nem fél az érzelmes jelenetektől. Annak szerintem tetszeni fog, aki kedveli a drámát és nem bánja a focis körítést, annak is melegen ajánlom ezt az alkotást, Manchester fanoknak meg egyenesen kötelező.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback