Nem akarok előre inni a medve bőrére, de lassan kezd bennem felébredni a remény, hogy még nincs veszve ez a szezon.
A Kuvirával való csata után Korra és a levegőidomárok visszatérnek Köztársaság Városba, ahol tárt karokkal fogadják az Avatárt. Miután már három éve nem látta barátait, Korra úgy dönt, együtt ebédel Makóval és Asamival, akikhez, igencsak önkényesen, Wu herceg is csatlakozik. A találkozó kezdetben elég feszült, felszínre kerülnek a régi sérelmek, plusz még Wu is elég erősen rányomul Korrára, ám mikor a herceget elrabolják az étterem mosdójából, a három régi barát ismét összefog, hogy megmentse az uralkodót. Eközben Bolin és Varrick gyalog menekül a Föld Birodalmából, ami közben fogságba esnek – fogva tartóik pedig nem mások, mint olyan tűz- és vízidomárok, akik Kuvira átnevelő táborainak egyikből szöktek meg.
Mi miatt is panaszkodtam annyit nem csak ebben, hanem az előző évadban is? Igen, bizony amiatt, hogy nincs meg az Avatár-csapat egység, hogy amennyire összetartottak Aang és barátai, éppen annyira húznak szét Korráék. Erre most, végre, megint összeállt a banda – Bolin kivételével, de neki ezt most megbocsátjuk, mert tényleg fontos dologgal van elfoglalva –, és nagyon menők voltak. A sztori kezdetén nagyon szépen rajzolták a szereplők közti konfliktusokat, karakterileg mindenki gyönyörűen a helyén volt, a Wu-mentőakció pedig izgalmas, pörgős, és remekül megkoreografált volt – arról nem is beszélve, hogy Korra jellemfejlődése is egyre érdekesebb, és minden egyes epizóddal közelebb kerül ahhoz, hogy valódi Avatárrá váljon. Történetszáluk utolsó jelenete, ami egyszerre volt megható és édes, is remekül sikerült. És amiért még külön jár a piros pont: itt végre sikerült elérni, hogy Wu működőképes comic relief-karakter legyen, akinek jellemét remekül sikerült ellentétbe állítani Korráékéval.
A másik fronton is működött a dolog – persze, az elején még meg tudtam volna fojtani Varrickot, de amint a srácok fogságba estek, az események felpörögtek annyira, hogy még ő se legyen zavaró. Sőt!
Őszinte leszek: ez volt az első olyan rész, amiben nem találtam Varrickot rettentő irritálónak. A pasi végre mutatott némi jellemfejlődést, és ami még ennél is fontosabb, hasznosnak bizonyult. Ugyanis mikor az epizód vége felé harcra került sor a menekülők és Kuvira katonái közt, Varrick magánakcióba fogott, és bemutatta, hogy igenis volt annak valami alapja, hogy ő ilyen vagyonos lett, ugyanis a mögött a hatalmas arca mögött van némi sütnivaló is.
És akkor a menekültek: maguk a karakterek nagyon skicc-szerűek, nem csak jellemükben, kinézetükben is (két csajt láttam Korra régi frizurájához hasonlító hajjal, és egy srácot, akinek a fizimiskája Wanéra hajazott), ám ez egyáltalán nem zavaró, hiszen céljuk nem más, mint hogy bemutassák, mi is rejlik Kuvira hatalma mögött – és amit felfednek, az egész sokkoló (vagyis annyira nem sokkoló, hiszem számíthattunk rá, hogy valami ilyesmi lesz a vége). Lényeg a lényeg, érdekes dolgoknak nézünk még elébe, főleg az utolsó jelenet fényében.
Szóval nagyon kezdenek beindulni itt a dolgok, amik ráadásul még teljesen logikus mederben is folynak – ja, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ezt a részt is Michael Dante DiMartino írta. Olyannyira jól mennek most a dolgok, hogy lassan minden szkepticizmusomat lerázom magamról, és a jövő héten szinte már mindenféle előítélet vagy félelem nélkül fogom várni a következő részt. Viszont… Csak nekem hiányzik Mako kócos haja?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.