Korábban, a Doboztrollokkal kapcsolatban említettem, hogy a LAIKA stúdió neve az eddigi tapasztalatok alapján megbízható garancia a minőségre. Ezt alapozta meg a 2009-es Coraline, melynek nem csak a technikája különleges (az első 3D-s stop-motion), de a történet sem akármi – elvégre egy hamisítatlan Neil Gaiman regényről van szó!
Coraline (Dakota Fanning hangjával) nem átlagos főhős. Nem kedves és nem aranyos, igazából kissé neveletlen, állandóan panaszkodik, és a barátkozáshoz sincs túl sok kedve, vagy érzéke. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a szülei sem épp mintaszerűek. Állandóan gépük fölé görnyedve dolgoznak, gyakorlatilag tesznek a kislányra, alig hallják, amikor hozzájuk beszél. A „vidám” kis család új házba költözik, ahol Coraline megismerkedik a nagyon furcsa szomszédokkal, és rátalál egy titkos átjáróra, ami egy alternatív valóságba vezet. Ebben a valóságban a szülei odafigyelnek rá, Másik Anya (Teri Hatcher) folyton a kedvében jár, Másik Apa (John Hodgman) beszélget vele, megnevetteti. Coraline először persze haza sem akar menni. Azonban ára van annak, ha ebben az új világban akar maradni – mindenki máshoz hasonlóan gombokat kell varrnia a szeme helyére. És vicces módon nem ez a leghátborzongatóbb momentum a történetben.
Az egész felállás borzasztóan nyomasztó. Tulajdonképpen az igazi valóság kiborítóbb, mint a Másik, ha belegondol az ember. Pedig, amikor kiderül, valójában micsoda Másik Anya és mit akar – ott olyan horrorisztikus jeleneteket láthatunk, amit igazán nem vár az ember egy „bábmesétől”. Ennek megfelelően nehéz megmondani, milyen korosztálynak való a Coraline. A rendező, Henry Selick (aki egyben a Karácsonyi lidércnyomás alkotója is), azt mondta: „bármilyen korú, bátor gyereknek” ajánlja a filmet. Szerintem is megbirkózik vele a legtöbb gyerek (hiszen a szemük sem rebben például a Piroska és a farkason, pedig hát…), és a rémmesék kedvelői felnőtt fejjel ugyanúgy imádni fogják.
A Coraline képi világa telitalálat. Mind a valódi, mind a Másik világ ötletes, jópofa és látványos. A hangulat nagyon megkapó – annyira hidegrázós, amennyire csak egy mese lehet. Sőt, sok szempontból túl is mutat mesei jellegén. A látványnak és a történetnek egyaránt érdekes szimbolikája van – figyeljük meg például a színeket, vagy gondoljunk bele a szem-gomb csere mitologikus vonatkozásaiba. Közben persze ott a diszfunkcionális család problematikája, és a folyton elégedetlen kislány, aki komoly leckét kap az élettől.
Nagyon jó dolognak tartom, hogy nem csak mézes-mázos mesék vannak a piacon, cuki és kedves, azonnal szerethető hősökkel. Szerintem kell, hogy legyenek „csúnya” mesék, furcsa látvánnyal és gonosz történettel – meg ronda, de bölcs beszélő fekete macskákkal!
Mindent összevetve kimondhatjuk: Neil Gaiman és a LAIKA isteni párosítás – nem véletlen, hogy 2012-ben megismételték a dolgot a ParaNormannal.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback