Az a baj azzal, ha egy sorozat hosszútávon gyengülő tendenciát mutat, hogy az ember akkor sem lesz már igazán elégedett vele, ha éppen egy-egy erősebb részt produkál.
Egy idős férfi feleségét magához ölelve kiugrik lángoló, második emeleti lakásuk ablakán, ám sajnos úgy tűnik, a nőt nem sikerült megmentenie – de azért el nem ereszti. A kórházba érkezve azonban kiderül, hogy az asszony mégis életben van, és sürgős beavatkozásra van szüksége. Amelia megy, hogy közölje a fejleményeket a pár lányával, akiről kiderül, hogy egy anonim alkoholisták/drogfüggők gyűlésre járnak, mire a nő jelenetet rendez, hogy márpedig ő nem fogja hagyni, hogy az anyját egy drogfüggő lássa el. Arizona továbbra is Dr. Herman keze alatt dolgozik, viszont képtelen eldönteni, elfogadja-e a nő ajánlatát, hogy még annak nagyon hamar bekövetkező halála előtt mindent megtanulhasson tőle. Ráadásul Dr. Herman valami okból kifolyólag szinte egész napra eltűnik, a telefonját nem veszi fel, így Arizonára hárul a feladat, hogy döntsön egyik páciensét illetően: egy huszonkilenc hetes magzatnak méhen belüli transzfúzióra lenne szüksége, hogy születését minél tovább tudják tolni, ám ezt a procedúrát csak Herman tudná elvégezni – márpedig ha a baba nem kapja meg a transzfúziót, nincs más megoldás, mint a császármetszés. Eközben Jo első szólóműtétjére készül Bailey felügyelete alatt, aki ennek kapcsán kicsit megleckézteti a fiatal nőt.
Kezdjük talán a betegekkel: a páciensek még mindig nem kapnak akkora hangsúlyt, mint annak idején, most viszont még őket is egész szépen sikerült eltalálni. Az idős pár története először rettentő szívszorító – főleg az, ahogy az elején látjuk a hordágyon fekvő férfit, amint az halottnak hitt feleségét szorongatja –, a végén pedig egészen aranyos. A kismama és babája kaphatott volna kicsit több screentime-ot is, mivel így úgy érzem, történetük nem volt elég megalapozott, de tény, ami tény, az így is elég megrendítőre sikerült (mondjuk ilyen alapanyagból nem nehéz megrendítő történetet csinálni).
Meredith-nek úgy tűnik, jót tett, hogy az előző részben végre szexelt egy nagyot, mert végre mintha megszabadult volna a hisztirohamaitól, és képes lenne normális emberként funkcionálni. Jó volt látni, hogy kapcsolata Maggie-vel végre halad valamerre, ráadásul jó irányban – sőt, kifejezetten szép volt, ahogy húga megnyílt neki az ügyeleti szobában, zárójelenetükért pedig külön jár a piros pont.
Viszont ahogy Meredith-nél végre simulni látszanak a dolgok, Dereknél épp úgy kezdődik a dráma. Azzal a vonallal, hogy húga függősége előtérbe került, az írók behoztak egy kettejük közti konfliktust, ami még a gyerekkorukra vezethető vissza (vagyis odáig próbálják visszavezetni) – recap: szüleiknek kisboltja volt, ahová egy nap betért egy rabló és lelőtte az apjukat, amíg Derek és Amelia a pult mögött bujkált. Amúgy ebből az emlékből most flashback-szerű bevágásokat is kaptunk, és sajnos az előző részben látott, művészieskedő kivitelben. Vagyis az egésznek nem sok értelme volt, mert új információt nem közölt, csak szolgált pár vágóképpel, ami úgy nézett ki, mintha a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején forgatták volna egy gagyibb kamerával. Komolyan, még a szalag recsegését is belevágták.
Amelia helyzetének bemutatása, a két testvér közti kapcsolat és konfliktus, valamint az utóbbi kvázi feloldása viszont egész szépen működött. Viszont most meg kezdhetek félni Derekért, mert szegénykém – na, a végén még kiderül, hogy maradt még a sorozatban olyan karakter, akihez köt valamiféle érzelmi szál – eléggé össze volt zuhanva az epizód végén.
Arizona és Herman szála is szépen halad, és még Hermant is kezdem megkedvelni – mondom ezt úgy, hogy az elején nagyon nem bírtam, sőt, feleslegesnek tartottam a karakterét. Az utóbbi két epizódban már kezdett emberi jellemvonásokat és értékelhető motivációt mutatni – plusz most nagyon fair volt Arizonával szemben –, és ez jót tesz a karakterének. Az epizódban Aprilből és Jacksonból is kaptunk egy kicsit, mondjuk nem sokat, viszont az jóval magasabb színvonalú volt, mint a múlt heti adag – sőt, Jacksonnak még volt egy egészen aranyos beszólása is.
Ami pedig Jót és Baileyt illeti: először úgy voltam vele, hogy a kis epizódjuk nem több egyszerű időhúzásnál, hogy az alkotók ki tudják tölteni a játékidőt, és emiatt úgy éreztem, ki is lehetett volna vágni, ám aztán ezt a szálát olyan szépen lezárták, hogy eme felvetésemet vissza is szívtam. Aprócska szelete ez ennek a résznek, de egy nagyon megszívlelendő üzenetet hordoz – régi, jóféle Bailey-stílusban előadva.
Még mindig nagyon messze vagyok attól, hogy fangörcsöt idézzen elő nálam ez a sorozat, de most megemelem a kalapomat – nem nagyon, csak egy kicsit –, mert ez az epizód tényleg egész korrektre sikeredett.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.