A család nem mindig a legjobb motiválóerő – akár ez is lehetne az amerikai AMC csatorna sikersorozatának, a Breaking Badnek a mottója (megkockáztatnám, hogy az Odaátra is igaz lenne ez a kijelentés, de ebbe most ne menjünk bele). A hazánkban Totál Szívás címen fut a széria, mely fordítással nagyon de nagyon nem vagyok kibékülve, hiszen én úgy érzem, sztereotipikus gengszterdrámára redukál le egy olyan sorozatot, ami valójában olyan, mint egy jéghegy, vagyis sokkal több benne a mögöttes tartalom, mint amennyi a felszínen látszik.

Mielőtt még túlságosan belemennék az ódazengésbe, ismertetném az alapsztorit. Van egy teljesen standard, középosztálybeli, fehér, amerikai családunk, ami áll egyszer az apából, Walter Whiteból (Bryan Cranston), aki kémiatanárként keresi nagynehezen a kenyerét (na, igen, még a „szabad emberek országában” sem túl magas a pedagógusok fizetése…), és őszintén szólva nem sok vizet zavar – egyszóval egy kis szürke egér. Aztán, van neki egy felesége, Skyler (Anna Gunn), aki eredeti foglalkozását tekintve könyvelő, de mivel újra terhes lett, ezért nagyrészt otthon tartózkodik. A még meg nem született picinek van egy középiskolás bátyja, Walter Jr. (RJ Mitte), aki viszont már nem annyira átlagos mint a szülei, ugyanis újszülöttkori agybénulás következtében súlyos beszédhibával küszködik és mankóval tud csak járni. Eddig nem nagy durranás, igaz? Most jön a csavar: a családfőről, Walterről egy tucatnyi vizsgálat után kiderül, hogy harmadik stádiumú tüdőrákban szenved. Orvosa még közel sem akar keresztet vetni rá, inkább azt tanácsolja, hogy vesse magát kemoterápiás kezelés alá, ami viszont nem csak hogy hosszas folyamat, de egyben rettenetesen drága mulatság is, amit Walter jelenlegi fizetéséből nem tudna finanszírozni. Ekkor jön az isteni szikra: miután sógora, a Kábítószerellenes Hivatalnak dolgozó Hank Schrader (Dean Norris) egy nemrégiben történt drograzziájuk eredményéről mesél, és Walter ezáltal megtudja, mennyire kifizetődő a drogbiznisz, elhatározza, hogy metamfetamint fog csinálni. Nem kell túl sokat várnia ahhoz, hogy gaztettében partnerre leljen, ugyanis egy véletlen folytán hozzáverődik egykori diákja, az azóta drogdílerré lett Jessie Pinkman (Aaron Paul), akivel eleinte egy közösen bérelt lakókocsiban állítják elő az anyagot. Nem is valami ócska cuccot sikerül kreálniuk, hanem övék a piacon a legtisztább meth.

Még a korábban említett csavar ellenére is tipikus gengsztersztorinak tűnik így első hallásra, ugye? Pedig egyáltalán nem az. Ennek a sorozatnak számtalan rétege van, mind a karakterizáció, mind a történetvezetés szempontjából, és rengeteg olyan kérdést boncolgat, amit normál körülmények között nem mernénk feltenni. Most viszont igyekszem nem engedni, hogy elszaladjon velem a ló, hiszen az imént felsoroltak nagyrészt a későbbi évadokra igaz. Ami viszont már az első szezonról is elmondható, az az, hogy az írók, a főnökkel, Vince Gilligannel az élen, tökéletesen építkeznek: itt egy kis infó, ott még egy pici, hopp, egy csavar, aztán még egy egy trükk, hogy fenntartsuk a néző kíváncsiságát, és már ott tartasz, hogy végignézted a szezont, majd azt kiabálod: „Még! Még!” Ugyan az első pár epizód kicsit döcögősen indul – főleg a pilot –, nagyjából a harmadik résztől azonban maximális sebességre kapcsol a sztori, és az utolsó percig szinte le sem lassítunk.

Külön említést kap Jesse Pinkman karaktere, akivel egyszerűen nem tudok betelni. Mint már mondtam, ő egy drogdíler, egy sokszor mocskos szájú, lógó gatyát hordó suttyó, akivel nem szabadna szimpatizálnunk… de nem véletlenül használtam feltételes módot. Jesse nem az a tipikus rosszfiú – inkább csak rosszra hajlónak mondanám –, ugyanakkor nem ő az erkölcsiesség megtestesítője sem. Ennek ellenére megkockáztatom, hogy a rajongók jelentős részének ő a kedvence már az első évad után is, hiszen hogy nem lehet szeretni egy olyan srácot, akinek iszonyat jó beszólásai vannak, több annál, mint aminek látszik, a rikító kék szemeiről már nem is beszélve? Ugye, hogy kétszer meggondoljuk, melyik skatulyába tesszük be, ha egyáltalán tartozik valamelyikbe? Egy kétes moralitással rendelkező jellem igazi adu egy film vagy egy sorozat esetében, és a Breaking Badben többször fogunk találkozni hasonló személyekkel.

Összességében nem rossz a Breaking Bad, sőt, nálam egyenesen a zseniális kategóriába sorolható – nem véletlenül zsebelt be az írói és a színészi brigád egyaránt egy rakatnyi díjat, köztük jó néhány Emmyt. Ha már most, az első évad értékelőjében is csak szuperlatívuszokban tudtam beszélni a szériáról, mi lesz később? Rövidesen kiderül.

Szerző

Misplaced

Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Korábbi cikkek

• Albumkritika2021-08-28Leprous: Aphelion (2021) – Koncert- és albumkritika
• Esemény2021-06-19A livestreamek alfája és omegája – Epica: Omega Alive
• Esemény2021-04-17Leprous – Bilateral & Coal (Live)
• Albumkritika2021-03-01Epica – Omega (2021)