Lehet, hogy én vagyok elfogult, de nekem nagyon úgy néz ki, hogy a S.H.I.E.L.D. ebben a szezonban egyszerűen képtelen hibázni.
New York államban a saját lakásán megölnek egy nőt, ráadásul nem is akárhogyan: bőrébe a rejtélyes idegen írás jegyeit vésik. Mikor Coulson és Skye a helyszínre megy, hogy utánanézzen a dolgoknak, azzal kell szembesülniük, hogy nem csak a gyilkos, hanem az áldozat is a szimbólumok megszállottja volt, ugyanis folyamatosan azokat festette különböző környezetben (ráadásul egyik képének a címe „A Magical Place”). Mikor Coulsonék elkezdenek nyomozni a nő után, kiderül, hogy az S.H.I.E.L.D.-ügynök volt, azonban a nyilvántartás szerint öt évvel ezelőtt meghalt rákban. Ám a boncolás megdöbbentő eredményeket hoz: mind a támadó – aki DNS-nyomokat hagyott a hullán –, mind az áldozat vérében megtalálható a GH-325. Hogy a dolog végére járhasson, Coulson drasztikus döntést hoz: ismét befekszik abba a gépbe, amivel anno Raina kínozta, hogy a felszínre hozza a T.A.H.I.T.I.-projekttel kapcsolatos emlékeit. Eközben Ward szökésben van, és bár tisztában van vele, hogy követik, ez nem igazán hatja meg – elég egyértelműen közli az utána küldött ügynökökkel, hogy jobban járnak, ha békén hagyják. Wardnak ugyanis nagyon is konkrét tervei vannak a közeljövőre nézve, amiből még Coulsonék is profitálhatnak.
Ebben az epizódban a polcra került a laza humor – amiből mondjuk eddig sem kaptunk olyan sokat az évadban –, hogy utat adjon a nagyon durva és nagyon ijesztő drámának. Azt viszont olyan adagban kaptuk, hogy azóta is szédülök tőle.
Szóval… Huh. A középpontban ezúttal egyértelműen Coulson, valamint a T.A.H.I.T.I.-projekt állt. És itt jönnek be a rémisztő dolgok: ugyanis sikerült feltörni a mind a hét metaforikus lakatot A.C. elméjén, és így egy kis bepillantást nyerhettünk abba, hogyan is folyt a gyógyító erejű idegen DNS-sel való kísérlet. És amit láthattunk, az enyhén szólva horrorfilmbe illő. Egyrészt maguk a jelenetek is nagyon erősre sikeredtek, ahogy a kezdetben gyógyultnak tűnő kísérleti alanyok, akik majd’ kicsattantak az egészségtől, lassan elmerültek az őrületben (ezt nem igazán nevezném spoilernek, hiszen erre már a Nothing Personal végén is erősen utaltak), másrészt pedig a készítők a színek és a fények eltologatásával is eljátszadoztak, ami egyrészt itt indokolt volt, másrészt még ütősebbé tette ezeket a szcénákat (ellentétben azzal, amit a múlt heti Grace Klinikában láthattunk).
És amint túlléptünk ezeken a rémálomba illő jeleneteken, jöhetett is az akció, a versenyfutás a nő gyilkosával, hogy megmentsék az utolsó ismert, még élő pácienst a T.A.H.I.T.I.-projektből. Talán így leírva erős a váltás, pedig nem az – Clark Gregg olyan gyönyörűen adja át Coulson egyre mélyülő kétségbeesettségét és már-már őrület közeli állapotát, hogy csak na. A tetőpont rettentő izgalmas, és olyan katarzisban teljesedik ki, ami után úgy érezhetjük, hogy egy lépéssel közelebb kerültünk a végső megoldáshoz (pedig nem nagyon).
A kvázi mellékszálat Ward viszi, aki végre-valahára kikerült cellájából, és így sokkal aktívabb szerepet játszhat a történetben (és bármennyire is érdekes volt a karakter jellemének szempontjából, hogy hogyan viselkedett fogolyként, igazán csak most képes arra, hogy effektíve előrébb vigye az eseményeket). Azt, hogy mit tesz első szabadlábon töltött napjaiban, hadd foglaljam össze a következőképpen: Ward badass, ami önmagában nem nagy dolog, mert azt eddig is tudtuk (a legjobb Romanoff óta…), de most ebből a részből kiderült, hogy még annál is sokkal badassebb, mint gondoltuk.
Komolyan mondom, amit művel, azelőtt még Rémszem Mordon is megemelné a kalapját, olyanokról már nem is beszélve, hogy úgy leoltotta az utána küldött Bobbit, hogy leesett az állam. Meg aztán alapból olyan lépései voltak a pasinak, hogy csak ámuldoztam, azért meg aztán külön jár a dicséret az íróknak, hogy ismét sikerült elérniük – bár igaz, ezúttal egy epizódon belül –, hogy teljesen félrevezessék a nézőt azt illetően, hogy mit is akar egy karakter. Ja, és egy fontos dolog: ne packázz olyan emberrel, akinek nincs vesztenivalója.
A távolba tűnnek már az első évad könnyed, epizodikus kalandjai, ahol mindig lepihenhettünk a rész végén, hisz tudtuk, hőseink megmentették a napot. Ehelyett az írók most egy olyan tempót diktálnak, amiben szerintem mindenki beleszédül kicsit, és ahol valahányszor csak úgy tűnik, egy lépéssel közelebb kerültünk a megoldáshoz, újabb és újabb kérdések merülnek fel. És mint mondottam, nagyon úgy tűnik, hogy a sorozat idén nem tud hibázni, mert ilyen koherens és komplex történettel, ilyen lehengerlő karakterekkel már régen nem találkoztam – mondjuk ez nem azt jelenti, hogy ne fizetnék már be lassan például egy olyan epizódra, ami nem szól másról, mint hogy az ügynökök egymást szívatják a bázison (forgatókönyv se kell hozzá; ez a banda lazán megoldaná imprózva).
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback