Egyszer nagy unalmamban – mert mikor a beadandók leadási határideje még csak valahol a távoli horizonton lebeg, nem pedig az ember nyakába liheg, akkor nagyon tud unatkozni az ember – végigzongoráztam pár BBC-s dráma trailerét a YouTube-on, és ezen valahogy megakadt a szemem: egy színes-szagos-kalandos, kellemes, a görög mitológiára épülő fantasy sorozat. Rögtön neki is estem, és bár lenyűgöznie nem sikerült, azért egy egészen aranyos kis alkotással állunk szemben.
Jason (vagy Jasszon, ki tudja, mi lesz a neve, ha lesz magyar szinkron)(Jack Donnelly) édesapjának még a fiú kiskorában nyoma veszett a tengeren, ezért felnővén a srác egy egyszemélyes tengeralattjáróban alászáll a haboknak, hogy megtudja, mi is lett az apjával. Meg is találja annak hajójának maradványait, azonban megvizsgálni nem marad ideje, ugyanis fehér fény veszi körbe, a tengeralattjárója rázkódni kezd, a szélvédője pedig kezd berepedezni (szeretném jelezni, hogy még mindig csak a pilot harmadik percében járunk). Jason elveszti az eszméletét, és mikor magház tér, Atlantisz mondabeli városának partjain leli magát – meztelenül, mellé gondosan odakészített, atlantiszi öltözettel. Kíváncsisága a városba sodorja, ám a piacon rögtön bajba keveredik, és menekülni kényszerül az őrség elől. Így köt ki a csendes és intelligens, ám nem éppen harcra termett Püthagorasz (Robert Emms) lakásán, amin az az iszákos, elhízott, szerencsejáték-függő Herkulessel (Mark Addy) osztozik meg. A két férfi kihúzza Jasont a csávából, és azt is megengedi neki, hogy velük lakjon, ami után a három friss barát számos kalandon megy keresztül.
És nem is kis kalandokról beszélünk, ugyanis Jason egy, a kulisszák mögött lezajló hatalmi harcba csöppen bele: mint szépen, lassan kiderül, Pasiphae (Sarah Parish), Minos (Alexander Siddig), Atlantis királyának felesége mindent megtesz, hogy megszerezze magának a hatalmat. Attól sem riad vissza, hogy árulás vádjába keverje Minos fiát, Therust (Darwin Shaw), valamint hogy megszervezze unokaöccse, Heptarian (Oliver Walker) eljegyzését Ariadnéval (Aiysha Hart), Minos lányával, akinek viszont Jasonért repes a szíve. Szerencsére azért Jasonék ennyi ellen mellett szövetségesekre is lelnek, legfőképpen Medúzára (Jemima Rooper), a nőre, akit még a második részben egy gyilkos szekta karmai közül mentenek ki, valamint, amennyire pártatlansága engedi, mellettük áll még Poszeidón templomának jövőlátója, az Orákulum (Juliet Stevenson) is.
A sorozat nagyrészt epizodikus kalandokra épít – egy rész egy elég erősen átírt fejezet a görög mitológiából –, ám Pasiphae cselszövésének története az egész évadon átível, egyre szövevényesebbé téve azt. Igazából az események csak úgy az ötödik-hatodik rész magasságában kezdenek úgy igazán beindulni, onnantól kezd érdekes lenni a sorozat, addig csak olyan tingli-tangli.
Amúgy ez a kvázi téttelenség az egész évadra jellemző, ugyanis az igazán drámai hangnemet sehol sem sikerül úgy istenigazából megütnie a sorozatnak – mondjuk nem is vagyok benne biztos, hogy meg akarja. Inkább marad a könnyedség, a finom poénok (amik főleg Püthagorasz és Herkules jelleméből fakadnak), meg az izgalmas kaland.
Ami a karakterek jellemét illeti, azok elég egysíkúak és már-már skicc-szerűek – még talán Herkulesnek van a legnagyobb mélysége, de még ő is baromi messze van például Grant Ward vagy Kate Beckett komplexitásától (bocsánat, ezt muszáj volt). Jason egy az egyben Gary Stu – vagyis túl tökéletes férfi karakter –: mindig jó, mindig nemes, erős, jó harcos, mindenkivel kedves, a hősiesség mintaszobra, ráadásul van valami a múltját övező titok, ami, az elején még nem tudhatjuk, hogyan, de a többiek fölé emeli őt. Röviden: szegénykém nem egy írói mestermű, de a színész éppen eléggé eyecandy ahhoz, hogy el lehessen adni (jó pár félmeztelen jelenettel, amiket szerencsére megindokol a történet). Rideg törtetésével Pasiphae viszont nagyon is érdekes, és kifejezetten jól eltalált női főgonosz – mondjuk még így is Jasonnek és Ariadnénak szurkolok, hiába unalmasak kicsit a drágáim.
Mint arra már utaltam, a sorozat elég lazán értelmezi – és általában közepes minőségű CGI-vel kelti életre – a görög mitológiát, viszont néha a finom utalásokért jár neki a piros pont (például Jasonék egyszer egy kisbabára bukkannak az erdőben, akit magukhoz vesznek. Csak a rész végén derül ki, hogy ki is az a baba, de miután egyszer megemlítik, hogy be van dagadva az egyik lába, a kicsit informáltabb nézőnek rögtön le is esik, hogy kiről is van itt szó). Egyvalamire azonban haragszom, ez pedig Jason eredettörténete. Ő a modern korból hozták ugye át, ám erre a pilot „egek, hová kerültem, nem tudom, mi folyik itt”-jelenetsorán kívül gyakorlatilag semmi utalást nem kapunk. Jason baromi gyorsan adaptálódik az atlantiszi közegbe, és egyetlen egyszer sem használja fel modernkori tudását, hogy legyőzze elleneit.
Összességében nem azt mondom, hogy az Atlantis egy jó sorozat – de azt sem, hogy rossz lenne. Az biztos, hogy van egyfajta szerény bája, és a maguk módján szerethetők a szereplői (és a második-harmadik résztől azoknak a finom gagyizásoknak is búcsút mond, amiből azért jutott némi a pilotba), ám az már mindenkinek az egyéni vérmérsékletén múlik, hogy meg tudja-e annyira fogni a széria, hogy végignézze.
Amúgy végszóként már csak annyit, hogy mikor elkezdtem nézni, én úgy tudtam, hogy egy tizenhárom részből álló, egyévados sorozattal állok szemben, de elég hamar kiderült, hogy tévedtem, ugyanis a BBC november tizenötödikétől vetíti az Atlantis második évadát.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
