Hát, ez is megtörtént: az előző epizódban megindított sokkhullám után a finálé második részében sem unatkozhattunk, ugyanis bőven kaptunk akciót, érzelmes jeleneteket és csavarokat. Belőlem az ötvenedik évfordulós rész, a The Day Of The Doctor óta egyetlen Ki vagy, Doki rész sem váltott ki ekkora eufóriát – komolyan mondom, mintha egy másik dimenzióba kerültem volna! Jó, átvitt értelemben ez meg is történt, hiszen egy időutazásos sorozatról van szó, de, na, értitek, miről beszélek.
Előző heti utazásunk egy kritikus ponton ért véget: Danny Pink (Samuel Anderson) halálát követően lekerült az „alsó szférába”, és Clara (Jenna Coleman) valamint a Doktor (Peter Capaldi) mindent megtesznek azért, hogy kihozzák onnan. A probléma csak az, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a „túlvilággal”, ezt a Doktor és társa érkezésétől fogva érezni lehetett. Arra viszont feltételezhetően senki nem számított, hogy a túlvilág főnöke, Missy (Michelle Gomez) mit tervez csinálni a halottakkal. Most már tudjuk, hogy kiborgokat csinál belőlük, de nem ám párszázat, hanem a Föld összes eddigi halottját szépen lassan átváltoztatja fémkatonává – köztük Danny Pinket is. Ha a Doktorék még nem lennének elég nagy slamasztikában, akkor még bekavar a UNIT is, akik már egy ideje figyelik a 3w-t, és amikor Missy szabadjára ereszti a cyborgokat, letartóztatják őt – na, meg a Doktort is, mert miért ne. Természetesen a UNIT-nak égetően nagy szüksége van a Doktorra, ezért nem marad sokáig bilincsben, hanem Kate Stewarttal (Jemma Redgrave), a szervezet kutatócsoportjának vezetőjével karöltve próbál megoldást találni a Földet az apokalipszis szélére sodró problémára.
Annyi, de annyi jó momentuma van ennek az epizódnak, hogy hirtelen nem is tudom, mivel kezdjem. Először talán essék pár szó Missyről, akinek a valódi identitását még mindig nem fogom elárulni, de azért annyit elmondanék, hogy zseniális mind a karaktere, mind annak ábrázolása. Michelle Gomez hihetetlenül jól hozza a zakkant, hidegvérű, ugyanakkor meglehetősen stílusos, ravasz és éles nyelvű gyilkost, akinek ráadásul van egy olyan Mary Poppins pillanata, amitől padlót fogtam. Rég volt olyan ellenség, akitől földbe gyökerezett volna a Doktor lába, és hirtelen megakadt volna a nyelve meglepettségében és ijedtségében. Az, hogy mindezt egy női karakter érte el, már csak hab a tortán.
Aztán jöjjön az Oswald-Pink páros, mert róluk is van mit mondani. Először is Clara: aki azt hitte, hogy mostanra kiismerte a fiatal blackpooli tanárnőt, az hatalmasat téved. Az egész nyolcadik évad gyakorlatilag az ő moralitásának kérdőre vonásáról szólt, és ezen téma szempontjából a Death In Heaven a csúcspont, Clara ugyanis észhez tér. Már a Dark Waterben is volt olyan pillanata, amikor úgymond visszatért a régi önmagához, de a második részre ez még inkább jellemző. Clara végre visszanyerte az önkritikáját, képes átlátni tettei következményeit, ám ez közel sem felszabadító érzés számára – ez viszont sajnos így van rendjén. Ez a fejlődés az epizód egyik legszívfacsaróbb szcénájában teljesedik ki, amikor szemtől-szembe kerül a cyborggá lett Dannyvel. Itt emelném meg a kalapomat Jenna Coleman és Samuel Anderson előtt, ezt a jelenetet ugyanis annyira zseniálisan hozták, hogy még most is könnybe lábad a szemem, ha rá gondolok.
A Death In Heaven, ha jól számolom, háromszor ríkatott meg, ami még egy Steven Moffat által jegyzett epizódtól is rekordnak számít, egyszóval egy meglehetősen katartikus finálét élhettünk át. Nem említettem még az utalásokat a klasszikus Whora, amiből nem is egy volt, és amiből az egyik jó pár könnyemért felelős. Túl sokat nem árulhatok el ezekről sem, mert akkor elvesztik a varázsukat. Látni, hallani kell őket, aztán felfogni, és örülni, na, meg valószínűleg egy picit sírni is.
A fergeteges nyolcadik szezonnak, amiben bőven akadtak meglepetések, csavarok, akciók, mély- és csúcspontok, tökéletes zárása volt ez a két epizód. A Death In Heaven hagyott maga után pár megválaszolatlan kérdést, úgyhogy biztosan érdekes kilencedik évad elé nézünk. Előtte viszont még lesz egy karácsonyi részünk, ahol egyenesen az Északi Sarkra, a Télapó hazájába visz minket a TARDIS. Addig viszont hátra van még másfél hónap…
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
