A filmtrilógiák sokszor buknak bele a második részekbe – egyszerű átvezetőként használják őket, így ezek sokszor unalmasak, és hiányzik belőlük az igazi katarzis. Na, A két torony nem ilyen.
Peter Jackson az első részhez képest sokkal nagyobb változtatásokat eszközölt a történetben. A szövetség külön utakon indul tovább, és míg a kötetben ezeket teljesen különálló részekben olvashatjuk, a film esetében úgy döntöttek párhuzamosan követik Aragornék és Frodóék útját. Sőt, Pippin és Trufa harmadik szálként kerül be, bár ez keresztezi Aragorn, Gimli és Legolas vonalát. Kiváló döntés, a vásznon nagyon jól működik, és páratlanul feszes tempót kölcsönöz A két toronynak.
A párhuzamos történetvezetésnek azonban volt ára, de szerencsére nem nagy. Arról van szó, hogy a Banyapók teljes egészében átkerült a következő részbe. Ennek az az egyszerű oka, hogy túl nagy esemény ahhoz, hogy a Helm szurdoki csatával összevágva mutassák – mindkettő sokat veszített volna a hangsúlyából. Így viszont vágatlanul kapjuk a csatát, ami kétség kívül hozza a katarzist a film végének, sőt, talán a legjobban ábrázolt összecsapás a trilógiában.
Persze azért Fordó és Samu történetébe is kellett valami bonyodalom, ami párhuzamot mutat Aragorn szálával, de nem annyira fontos, mint a Banyapók – így lett Faramirral való találkozásuk sokkal drámaiabb könyvbeli párjánál. Samu monológja gyönyörűen zárja a filmet, egészen konkrét tanulságot fogalmaz meg, ami nem szokás „átvezető második” részeknél.
Pippin és Trufa szintén megkapják a maguk nagy csatáját: elintézik, hogy a Fangornba élő entek megtámadják Szarumánt – az összecsapás elegáns szimbóluma Tolkien ipar-ellenességének és természetimádatának. Ahogy a fák lerombolják az ork gyártósorokat, majd még egy folyót is ráengednek Vasudvardra – az valami csodaszép. Egy szó, mint száz, mind a három történetszál csúcspontja fantasztikus.
Új karaktereink is vannak. Közülük egyértelműen a legfontosabb Gollam. A CGI és a színészi játék kombinációja parádésan sikerült – a két személyiség (Gollam és Szméagol) csatája abszolút tisztán látszik és kétségtelenül hátborzongató. A „menj el és ne gyere többet vissza” jelenetet külön kiemelném, mert egyszerűen zseniális.
És megérkezünk nagy kedvencemhez, Rohanhoz, ahol egy egész háznyi új szereplő vár minket. Théoden király, a Kígyónyelvű Grima, Éomer és Éowyn mind legalább olyan jól vannak castingolva, mint az eddigi karakterek. És persze ott vannak a lovak. Keselyüstök és Brego szereplőként vannak bemutatva, ami hatalmas pluszpont, mert ezzel a film tiszteletben tartja a tolkieni mitológia szellemiségét.
Az első részben felépített látványvilág itt is kiválóan működik. Új elemei, mint például Rohan királysága, vagy a Fangorn, tökéletesen beleillenek a képbe. A zene továbbra is csodálatos kiegészítője mindennek – megint csak Rohannal jövök, mert Lovasvég témájától minden szőrszál égnek meredt a karomon. És még egy ok, amiért a rendezői változatot kell nézni: Éowyn gyászdala Théodred temetésén.
A két torony jól átgondolt, szépen kivitelezett film, ami teljesen mentes a trilógiák szokásos második rész-szindrómájától. Nagy csata van, nem is egy, de nem vész el az erős gondolati háttér sem – mindez pedig összhangban van a film alapjául szolgáló könyvvel és annak világával. Szeretjük, igen drágaszág, nagyon szeretjük!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback