Christopher Nolan új filmjét nagy felhajtás előzte meg. Rebesgették, hogy megszületik az új 2001: Űrodüsszeia – egy grandiózus űropera, egy vízió az emberiség jövőjéről a csillagok között. Habár néhány aspektusában (például a látványban) tényleg lenyűgöző lett a film, sajnos sok szempontból messze elmarad az elvárásoktól.
Rögtön elsőnek: a történet. Azzal bizony vannak gondok! A világ súlyos élelmiszerválságban szenved, egymás után halnak ki búzafajták és egyre több a por és a penész a levegőben. Cooper (Matthew McConaughey), aki régen mérnök és pilóta volt, gazdálkodásra kényszerült, mint mindenki más – az emberek kétségbeesetten próbálják kitermelni, amit csak lehet, minden egyébbel (például a tudományos kutatásokkal) majdnem teljesen leállnak. Kiderül azonban, hogy a NASA titokban dolgozik egy terven: új lakható bolygót keresnek az űrben. Mi több, már küldtek felderítőket és vannak jelöltjeik is. Coopernek és egy kis csapatnak az lesz a feladata, hogy elrepüljön ezekhez a jelöltekhez és válasszon közülük.
De hogy kerül Cooper a kukoricaföldről a NASA titkos bázisára? A lánya, Murph (Mackenzie Foy) szobájában lévő gravitációs anomália diktál neki koordinátákat. Furcsa? Ugyan. És hogyan utaznak el más galaxisokba, a lakható bolygókhoz? Hát valami lények segíteni akarnak az embereken, úgyhogy nyitnak egy féregjáratot a Szaturnusz közelében, amin keresztül gyorsan lehet nagy távolságot megtenni. Nem mondom, a végére minden összeáll, de Nolan egy annyira ősi sci-fi elemet vesz elő, hogy az már-már kínos, de minimum meghaladott. Nekem ott volt a csúcspont, ahol visszatérnek az első bolygó felszínéről – utána még volt pár jó jelenet, de főleg a vége fele valahogy szétesett az egész.
Ehhez jön az, hogy a Csillagok között azzal reklámozza magát, hogy mennyire realista. Valóban meglátszik a tudósok és szakértők munkája – az eredmény annyira jó lett, hogy a jövőben kutatások alapjául szolgálnak majd bizonyos képi anyagok, melyeket csillagászati programokkal alkottak meg. Pontos volt az űrutazás, a súlytalanság ábrázolása is, és nem lehet panasz a bolygók felszínére, vagy a fekete lyukra sem. Ehhez képest a több dimenzió kérdésében és az időutazással kapcsolatban több volt a fiction, mint a science. Nem beszélve mondjuk a lehetetlen manőverről, ami azért sikerül, mert a pilóta tökös gyerek – az ilyen tipikus hollywoodi mozzanatok nagyon fájóak voltak.
Ahhoz képest, hogy mekkora színészek szerepeltek a filmben, nem láttunk semmi lenyűgözőt alakítás szempontjából. Anne Hathaway még egész jó, de a karakterét nagyon nehéz szeretni, Matthew McConaughey nem kapott túl nagy feladatot, így nem is csinált semmi különöset, és ez a helyzet Michael Caine-el és Matt Damonnal is. Pedig a legutóbbi karakterében van egy jó csavar, de hiába.
A szereplőkkel alig lehet azonosulni. A film olyan végletekbe viszi el a szentimentalizmust, amit szerintem a legromantikusabb lelkű néző is túlzásnak tart majd. Nyilván drámai dolog, amikor az emberiség és a saját családja között kell, hogy válasszon az ember, de azért amikor tudósok a teljes faj jövőjét a „szeretet fizikai erejére” alapozva akarják eldönteni, az nekem sok volt. A történet legvégső csavarja, ami szintén ezzel kapcsolatos, simán kiábrándító. Ráadásul a szeretet ajnározása közben olyan dolgok sikkadnak el félúton, mint például Cooper családjának alaphangon sem ideális kapcsolathálója – ahol apuka imádja a lányát, de mondhatni le se tojja a fiát. Mert a szeretet ennyire nagyon fontos, ugyebár.
Az a helyzet, hogy a robotok, főleg Tars, a legszerethetőbbek. Először talán bénának tűnnek, de hamar kiderül, milyen ötletes konstrukciók, és kilométerekkel emberibben viselkednek, mint az emberek. Tars áldozata például erősebbet ütött nálam, mint Cooperé.
De, hogy azért jót is mondjak, a látvány tényleg elképesztően zseniális. A Szaturnusz eszméletlen, a féregjárat szintén, a fekete lyuktól a hideg rázott, és a bolygók felszíne is elképesztő ötletes. Csillagászat iránt akár minimálisan érdeklődőknek kétségkívül lesz pár katartikus pillanata. A zene a másik, ami kiemelkedő – természetesen Hans Zimmer munkája. Varázslatosan hozza az űroperás stílust, szinte önálló életet él és rengeteget emel a hangulaton.
Összességében, a Csillagok között nekem sok szempontból csalódás volt. Habár látványilag tényleg úttörő, és a stílusa kétségkívül Nolan-minőség, a történet meg sem közelíti a rendező többi filmjének átgondoltságát, filozófiai megalapozottságát. Úgy tűnik, a 2001: Űrodüsszeiának továbbra sincs kihívója ebben a műfajban.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback