A No One Lives Forever első része hamar belopta magát a szívembe abszurd humorával, izgalmas küldetéseivel, szerethető karaktereivel, na, meg természetesen fülbemászó dalaival és a varázslatos hatvanas évekbeli környezettel. Nagy valószínűséggel egy örökre szóló szerelem köttetett a játék és köztem, hiszen, mint már említettem, az első kipróbálás óta rendszeresen veszem elő, és pörgetem ki újból. A NOLF2–nek már nehezebb dolga volt: hiába lett jobb a grafika, akciódúsabb a sztori, és szokatlanabbak a pályák, nagyon hosszú ideig nem tudtam megbarátkozni vele, talán pont azért, mert túlságosan különbözik a szívem legexkluzívabb bugyrában csücsülő első résztől.
Az előző játékban történtekhez képest mindössze egy év telt el, a hidegháború még mindig tart, és a két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió között ismét fokozódik a feszültség egy Khios nevű kis görög szigetecske miatt, amire természetesen mindkét állam igényt tart. A UNITY-nek – élükön Cate Archerrel, és a nemrég vezetővé lett Bruno Lawrie-val – tehát nincs sok ideje lazsálni, főleg, hogy újra felbukkan a H.A.R.M, ami szintén új vezetővel bővült, akit egyszerűen csak Directornak neveznek. A UNITY hírszerzése szerint Director és csapata egy bűnözői csúcsot terveznek tartani egy japán falucskában, Inotakimurában, ahova természetesen elküldik Cate-et, hogy kiderítse, mire készül valójában a H.A.R.M, valamint, hogy benne van-e a kezük a Khiosért folytatott vitában. Az információk megszerzése természetesen most sem egyszerű Cate számára, hiszen ismét be kell járnia a fél világot, hogy összeálljon a kép. Amikor ez végre megtörténik, akkor valami olyasmivel találja szembe magát, amire egyáltalán nem számított: a H.A.R.M ugyanis – a Szovjetunió színeiben – Khios szigetére akarja kitelepíteni az általuk megalkotott Project: Omega tesztalanyait, akik nem mások, mint egyszerű katonákból lett gyakorlatilag megsemmisíthetetlen cyborgok.
Bizonyára már első hallásra sokkal komplexebbnek és így nehezebben befogadhatónak tűnik a második rész alaptörténete, mint az elsőé. Higgyétek el, ez az érzés még hónapok múltán is megmarad. Egyszerűen olyan sok cselekményszálat behoztak, hogy néha nagyon nehéz követni. Ezt lehet egyfajta fricskának is tekinteni, hiszen a NOLF2-ben szintén jelen van a paródia-jelleg, ugyanakkor, mivel még mindig aránylag rejtett a széria humora, ezért nem biztos, hogy első játszásra észrevesszük – de előfordulhat, hogy másodjára, sőt, harmadjára sem. A tény, hogy egy sci-fis vonal is felüti a fejét, csak nehezíti a játék követhetőségét.
A következő problémám apróságnak tűnhet, de mégis rendkívül zavaró: az előző részben is szereplő karakterek jelentős hányadának megváltoztatták a szinkronhangját. Kérdem én: minek? Ez leginkább Magnus Armstrong esetében zavaró, akinek David Stalker az első részben annyira tökéletesen tipikus skót akcentust kölcsönzött, ugyanez viszont André Sogliuzzoról már nem lehet elmondani. Cate sokkal lágyabb és magasabb hangon szólal meg, mint az előző részben, holott szerintem Kit Harris kissé mélyebb, bársonyos orgánuma sokkal jobban passzolt a karakterhez. Pozitív változás viszont, hogy Cate külsejét átszabták egy kicsit, és már sokkal kevesebbszer visel nem túl praktikus ruhát vagy cipőt.
Ahogy eddig, úgy most is útközben elszórt dokumentumok és párbeszédekben elrejtett fontos információk segítségével juthatunk egyre közelebb az igazsághoz. Ezt leszámítva viszont történtek apróbb, de jelentős változások a játék menetében. Először is, most már ha egy holttestre bukkanunk, akkor nem csak a fegyverét vehetjük el, hanem konkrétan átkutathatjuk az összes zsebét, és mindent elcsórhatunk tőle, amit csak találunk, beleértve a babafotóktól kezdve, a használt zsepin át, a rágógumiig. Na, meg kihúzhatjuk a beléjük ékelődött shurikeneket és íjakat is. Tudom, undorító, de muníció szűkében hasznos lehet. Aztán, nagyobb szerepet kaptak a kódfejtős feladatok is: szinte minden egyes pályán összefuthatunk titkos üzenetekkel, amiket meg kell fejtenünk, erre a célra púdernek álcázott masinánk áll szolgálatunkra. Végül, de nem utolsósorban, a NOLF2-ben sokkal kevesebb hangsúlyt fektettek a lopakodásra, és az egyéb finomkodásokra, mint a NOLF1-ben. Itt már nem számít, ha meglát valaki, vagy ha megszólal a riasztó, attól még nem lesz vége a küldetésnek, csak nehezebb elvégezni a ránk szabott feladatot tucatnyi fegyveres őrrel a nyakunkon.
Összességében nem rossz A Spy In A H.A.R.M’s Way, sőt, meglehetősen élvezhető, azonban nehéz megszokni a benne eszközölt változásokat, főleg azok után, hogy az első rész mennyire a szívemhez nőtt. Igazán akkor kezdtem el értékelni ezt a játékot, amikor nagyjából két évvel ezelőtt újra leültem és többször végigjátszottam egymás után. Megvan benne mindaz, ami a NOLF1-ben tetszett, de több akart lenni az előző résznél. Ez nem feltétlenül baj, csak egy kis idő kell, hogy befogadjuk, utána viszont egészen biztosan leköt majd ugyanúgy, mint az első rész.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
