Idegesítő, hisztis karakterek és érdektelen mellékszálak némi tényleges értékkel és üzenettel egyensúlyozva.
April édesanyja Seatle-be érkezik, hogy meglátogassa várandós lányát, és kicsit jobban belemerül a babavárásba, mint April annak örülne. Derek sugallatára Meredith vacsorára hívja magukhoz Maggie-t, és mikor a nő belegyezik, Derek hirtelen felindulásból Richardot is meghívja. Egy férfi gyomorégéssel jön be a kórházba, és mikor kiderül, sokkal nagyobb a baj, Bailey ráébred, hogy neki is jobban kellene foglalkoznia az egészségével. Egy nő alól gyakorlatilag kilopják a kocsiját, ami támadásban súlyosan megsérül, és több műtétre szorul – és ahogy egyre több dolog derül ki az életéről, Jo úgy érzi magát közelebb az áldozathoz. Arizona mindent megtesz, hogy tanára kedvében járjon, ám úgy néz ki, hogy az eltökélte, kirúgja a nőt a programból – egészen addig, amíg Dr. Herman fel nem fedi előtte nagy titkát.
Nagyon sok, nagyon fájdalmas dolog volt ebben a részben – no, meg jó pár nő, akinek szüksége lett volna már egy jó kis… arra; volt, aki meg is kapta –, és ezért feltett szándékom volt, hogy jól lehúzom, de végül úgy döntöttem, hogy fair leszek, mert hát azért voltak benne jó pillanatok.
A beharangozó alapján két dologra kívánták a készítők a hangsúlyt helyezni: Meredith-ék vacsorájára és April anyjának látogatására. Na, én mind a két szál miatt ki akartam rohanni a világból. Egyfelől mind a két csaj – mármint Meredith és April – folyamatosan hisztizett, akár volt erre jogosultsága, akár nem. Már pedig most nagyon úgy tűnt, hogy nem volt jogosultságuk – lehetett volna, csak hát ezt nem sikerült szépen kidolgozni. Meredith már egyszerűen unalmas – miután nagyjából fél évad óta mást sem csinál –, de legalább Derek egész szimpatikusan viselkedett. Amúgy állítom, hogy ebben az egészben neki van igaza, és ő az egyetlen, aki felnőtt emberként, normálisan kezeli a helyzetet – na, meg talán Maggie. April kifakadásával pedig az volt a baj, hogy mi, nézők, igazából nem láthattuk a hiszti mögött rejlő indoklást – azt azért tisztázták, hogy mi lehet a háttérben, csak éppen nem dolgozták ki. Az anyja pedig… Áh, inkább hagyjuk. Skiccszerű, felszínes, idegesítő. Inkább karikatúra, mint valós karakter. Amit pedig tett – vagyis tettek Jacksonnal – az tényleg kicsit piszok volt. Viszont beszélgetésük a végén Aprillel azért szépen működött.
Bailey szála gyakorlatilag csak hígítás – igazából nem is vesz el, de nem is ad hozzá a sztorihoz. Amit Arizonával művelnek viszont kezd érdekes lenni, akkor is, ha kicsit nyomasztó, Herman karaktere pedig egyáltalán nem szimpatikus – viszont a végére azért sikerült becsempészni vele egy szép kis csavart, amivel kíváncsi leszek, mit fognak még kezdeni. És ide még szeretném beszúrni, hogy a készítők nagyon művésziek akartak lenni az epizóddal, ugyanis egyes kissé random, de azért drámaibb jeleneteknél egyszer csak átmentek fekete-fehérbe, hogy aztán fokozatosan térjenek vissza a színekhez. Én ezt értékelem, csak éppen nem értem, miért kellett.
Na, és akkor jöhet az a szál, ami előtt azért megemelem a kalapomat. A nőről, akinek a kocsiját elrabolták, kiderül, hogy Irakban szolgált, igaz, csak számítógépes szakembertől, biztonságos területen. Visszatérve az államokba aztán mindenki elhagyta, hajléktalan lett, és onnantól kezdve a kocsijában élt – amit most ugye elraboltak. És hiába lenne meg a lehetőség, hogy veteránoknak járó segítséget kérjen, a nő nem akarja ezt igénybe venni, mivel úgy érzi, vannak, akik ezt jobban megérdemlik nála – aztán persze Owen beszél a fejével. Ez a jelenetsor igazán az amerikai kultúra katonai mivoltának ismeretében értékelhető igazán, akkor viszont nagyon. Ám mégsem ez az, ami igazán tetszett, hanem Jo reakciója az egészre – a lány ugyanis maga is egy időben a kocsijában élt, és ezért egyrészt átérezte az áldozat helyzetét, másrészt pedig arra is rádöbbentette, hogy mi lesz vele, ha egyszer esetleg szakítanak Alexszel, miután most a férfinál lakik, és nincs B terve. A lány vívódása nagyon erősre sikeredett, és Alex reakciója is szép lett – állítom, hogy az összes idegesítő párocska közt most gyakorlatilag egyedül ők azok, akik cukik.
Nem élveztem ezt a részt. Untatott, idegesített, és sok helyen már azt vártam, mikor lesz végre vége. De azt azért nekem is el kell ismernem, hogy pár helyen egész fényesen megcsillant a sztori, ami ugyan nem indította be a fangirl-méteremet (értsd: még mindig hidegen hagynak a karakterek), de írói szemmel nagyon is tudom értékelni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback