Az én kapcsolatom a számítógépes játékokkal meglehetősen érdekes, ugyanis ritkán jelenik meg olyan játék, ami engem megfog, ha viszont egyszer sikerül neki, akkor onnantól kezdve nem fog elengedni. A The Operative: No One Lives Forever (a továbbiakban: NOLF) is pontosan ilyen: idejét sem tudom mikor találkoztam vele először, de azóta minden évben legalább egyszer előveszem és végigjátszom – és még ennyi év után is képes újat mutatni. Egy, már csaknem retrónak számító játékról van szó, aminek a mai szemmel nézve meglehetősen pixeles grafikája, és nevetségesen alacsony gépigénye ellenére is órákra a képernyőhöz tud tapasztani.
A történet az 1960-as évek közepe-vége felé játszódik, mikor is javában dúl a hidegháború, aminek egyik fontos színtere a kémek világa: a nyugati oldalon álló, UNITY nevű brit szervezet tagjai sorra hullanak el, illetve pártolnak át megvesztegetés útján az oroszokhoz. Pont ebben a válságos időszakban bővül egy új taggal a UNITY, a skót születésű Cate Archerrel, aki azt feltételezi, hogy mindezek mögött egy orosz szuperkém, a félszemű Dmitrij Volkov állhat, és korai teóriája szerint Volkov tevékenységei összefügghetnek az újonnan felbukkant, keletbarát H.A.R.M nevet viselő kémszervezettel. Hogy kideríthesse az igazat, a UNITY vezetői, Jones és Smith ügynök egy nagyon hosszú és bonyolult bevetésre küldi Cate-et mentorával, Bruno Lawrie-val karöltve. Cate ország-világon keresztül utazva jut egyre közelebb az igazsághoz, na, meg persze az ellenségekhez: Marokkóban kezdi, majd Kelet-Berlinben folytatja, Angliában egy báró széfét töri fel, átblicceli fél Amerikát az Orient Expresszen, de még egy űrállomáson is megfordul.
Mivel is kezdjem az erősségek listáját? Jöjjön talán először az, ami nekem a legkedvesebb: az időbeli elhelyezés. Én ugyanis élek-halok a hatvanas évekért, imádom a történelmi, társadalmi hátteret, a kor zenéjét, ugyanakkor a ruhák sem elhanyagolhatóak számomra, a NOLF készítői pedig –hála a jóságos égnek– a legapróbb részletekre is odafigyeltek, hogy a lehető legtökéletesebben visszaadják a kor szellemét. A karakterek öltözködésétől kezdve a szőnyegek mintázatáig minden abszolút korhű, úgyhogy tényleg le a kalappal a grafikusok előtt! A rendkívül fülbemászó, funkyval és pszichedelikus rockkal átitiatott dallamokat hallván egyből az adott érára asszociálunk. Ja, és mondtam már, hogy fülbemászó a zene? Elég volt csak megemlítenem, és máris hallom a főcímdalt a fejemben.
A másik hatalmas piros pontot a fantasztikus humorára kapja a játék. A poénok nem feltétlenül esnek le első látásra vagy éppen hallásra, leginkább azért, mert az esetek túlnyomó részében huszadrangú mellékszereplők szájából hangzanak el, azonban ha valaki tényleg hajlandó elég időt szánni arra, hogy cheat kódok nélkül végigmenjen az összes pályán úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, akkor fel fognak tűnni ezek a nagyon finom, ugyanakkor rendkívül fájó viccek, és egyből más színben fogja látni magát a játékot. A NOLF-ot ugyanis – ha ezt az egyébként abszolút nem elhanyagolható tényezőt figyelembe veszik – sokan paródiajátéknak tartják, ami magába foglalja az összes kémfilmben (vagy éppen kémjátékban) látott klisét, és fricskát csinál belőlük. Vegyük példának főhősnőnket, Cate-et, aki megjelenését tekintve egy tipikus, agyonszexualizált nő a kibuggyanó melleivel, darázsderekával, feszülős ruhájával, és a kémléthez abszolút nem passzoló, hosszúszárú, magassarkú csizmájával. Jelleme ezzel szemben egyáltalán nem nevezhető szexistának, ugyanis gyakorlatias, nem engedi, hogy az érzelmek befolyásolják, ügyesen bánik a fegyverekkel és a saját öklével, okos, felelősségteljes, kemény, néha már-már könyörtelen, ugyanakkor üdítően szarkasztikus a humora. Ennyit a sztereotípiákról!
Végül essék pár szó a játék menetéről is. A NOLF meglehetősen sztori-központú, a cselekmények időrendi sorrendben követik egymást, és a főszálon kívül mindössze csak nagyjából két-három mellékszál fut, így nagyon könnyű követni az eseményeket. Tovább könnyíti a játék menetét, valamint a történések megértését, hogy nincs omnipotens karakter, ebből kifolyólag minden információ rájuk, a fikció szülöttjeire, és ránk játékosokra szintén képes az újdonság varázsával hatni, ezzel a végkifejlet izgalmait is megtartva. A játék során kétféleképpen tudunk információkhoz hozzájutni: vagy útközben elszórt bizalmas dokumentumok megszerzésével, vagy párbeszédek útján. Apropó, párbeszédek: bizonyos esetekben, amikor valaki feltesz karakterünknek egy kérdést, arra többféleképpen válaszolhatunk, ezek között általában van egy rendkívül udvarias, egy semleges, és egy bunkó válasz. Ezek közül bármelyikre rákattinthatunk, ugyanakkor megjegyezném, hogy az udvariasságért plusz pontokat kaphatunk, egy illetlen megjegyzés viszont akár más karakterrel való kapcsolatunk megromlásához vezethet, ami főleg egy UNITY fejes esetében nem túl előnyös. Előrehaladásunkat nagyban elősegítik a különféle fegyverek. Minden egyes küldetést előre megszabott fegyverzettel kezdünk, amin a pályára való belépés előtt változtatni lehet, valamint ha útközben szerzünk egy pisztolyt, vagy géppuskát, azt magunkkal vihetjük. Ha már itt tartunk, muszáj külön kiemelnem, hogy léteznek olyan szúró-, vágó- és robbanóeszközök, amik külsőre női kiegészítőknek tűnnek, például rúzsalakú kézigránát, hajtűből kipattanó bicska, és egy stílusos övnek álcázott rögzítőkötél, amit bármilyen kampóra beakaszthatunk. Hát nem zseniális?
Több ezer mondaton keresztül tudnám még taglalni a NOLF legapróbb gyönyörűségeit is, de remélem, kedvcsinálónak ennyi is éppen elég volt. A játék ebben a hónapban ünnepli tizennegyedik születésnapját, de meg merem kockáztatni, hogy a kezdetleges grafikája és egyszerű cselekménye ellenére köröket ver sok mai FPS-re. Szerencsére van második része, hamarosan arról is olvashatjátok a beszámolómat.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
