Egy szövetség és két (avagy több) torony után megérkeztünk a történet utolsó felvonásához. Sok-sok mérföldet tettünk meg és túléltünk néhány igazán rémisztő kalandot. Már érezzük a végső csata szagát a levegőben, és ezek után minimum grandiózus befejezésre vágyunk. És A király visszatér pontosan ezt adja nekünk.
A harmadik kötet tartalmazza az ötödik és a hatodik könyvet, ezen felül egy hosszú függelék is található benne. Nyilván az egy Gyűrű elpusztítása a legnagyobb horderejű esemény, de messze nem ez az egyetlen dolog, amiért izgulni kell. Az ötödik könyvben Gandalf és Pippin elér Minas Tirithbe, ám sajnos, amit ott találnak, abban nincs köszönet. Gondor Helytartója, Denethor megőrült, majdnem elveszejti saját fiát, és veszélybe sodorja a várost is – azt ugyanis ostrom alá veszik Mordor seregei. Eközben Aragorn, Legolas és Gimli a rohaniak gyülekezését felügyelik, de látják, hogy kevesen lesznek Gondor megmentéséhez. Aragorn úgy dönt, behajt egy régi adósságot és holtakat hív segítségül. A seregek Pelennor mezején találkoznak össze, Minas Tirith kapuinál – ez a csata minden ízében nagyszabású.
Ezen a ponton kap igazi főszerepet Éowyn, ami azért nagy dolog, mert A Gyűrűk Ura nem bővelkedik női karakterekben. Ezért sajnos jogosan támadják a könyveket. Galadriel és Arwen elég sematikusan van ábrázolva, utóbbi kapcsolata Aragornnal tulajdonképpen nincs kidolgozva, csak van és kész. Arwen testesíti meg az ideális nőt, de szépségén és gyengédségén kívül nincs sok tulajdonsága. Éowyn ábrázolása sokszor ironikus hangvételű – nem erős nő akar lenni, hanem férfi. Ezzel együtt ő legalább tesz valami fajsúlyosat, ezt egyik-másik női szereplő sem mondhatja el magáról. Ott van még Ioreth, ebben a kötetben, aki az Ispotályban dolgozik, így az egyetlen szakmával rendelkező nő a történetben. Érdekes az is, hogy mindennek megfelelően mondhatni nincs szerelmi szál. Bromance az rengeteg van, de, aki romantikára vágyik, csalódni fog. Ebben egyébként szintén Éowyn az egyetlen kivétel – szerelme Faramirral szépen fel van építve. Szomorú, de igaz: A Gyűrűk Ura férfiakról szól, bár ez engem nem akadályozott meg abban, hogy élvezzem. Egyfelől fontosnak tartom, hogy legyenek kidolgozott női karakterek egy műben, másfelől viszont úgy gondolom, nem feltétlenül a szereplő nemétől függ, hogy tudok-e vele azonosulni.
De vissza a történethez! A hatodik könyvben Samu kiszabadítja Frodót Cirith Ungol tornyából, és a két hobbit folytatja az erőltetett menetet „a Homály földjén”. Ez kellően nyomasztó út, és főleg akkor nagyon szívfájdító, amikor belegondolunk, milyen állapotban indultak el és azóta hova jutottak szegények. A Gyűrű végül megsemmisül, ám ezzel nincs vége. Sőt, a függeléket nem számítva valamivel több, mint száz oldal van még hátra! Na, most, hadd szálljak szembe egy újabb állandó kritikával, ami azt mondja, semmi értelme ennek a bő száz oldalnak, hisz a fő konfliktus megoldódott, levezetéshez pedig ennek a töredéke is elég lenne. Az első hiba: azt gondolni, hogy a Gyűrű eltűnésével megszűnik a fő konfliktus. Emlékszünk még a háttérben húzódó fenyegetésre és a mindent átitató homályra? A gonosz sosem tűnik el Középföldéről, főleg nem azok lelkéből, akik olyan közel voltak hozzá, mint mondjuk Frodó. Második hiba: azt gondolni, hogy a Gyűrű elpusztítása után levezetés következik. Korábban írtam, hogy Tolkien egyik célja a realista ábrázolás volt. Sok történetben a nagy csata után hirtelen minden rendben lesz, pár oldal örömködés, és vége. Pedig, ha belegondolunk, pont ez nem reális. Egy háború rengeteg áldozattal jár, és senki és semmi nem menekülhet a hatása alól. Ezt kiválóan leírja az a száz oldal, amiben eltemetik Theodent, meggyászolják a számtalan halottat, és még haza is kell jutni – de az otthon sem maradt az, ami volt. A Megyében Tarisznyádi-Zsákos Lothó és Szarumán garázdálkodik, elpusztítva a vidék szépségét és elnyomás alatt tartva a békeszerető hobbitokat. Igen, Frodónak, Samunak, Pippinnek és Trufának minden megpróbáltatás után még meg kell tisztítaniuk az otthonukat is. És ez nem minden.
A legfájdalmasabb momentum mind közül a Szürkerév, a történet valódi vége. Hiába pusztították el Szauront, hiába tért vissza a király, hiába tisztult meg a Megye, vannak dolgok, amikkel egyszerűen képtelenség együttélni. A tündék elhagyják Középföldét, mert az idejük lejárt. Gandalf, aki teljesítette küldetését és megharcolta a maga csatáit, szintén elmegy. És el kell, hogy menjenek a Gyűrűhordozók is. Bilbó és Frodó olyan sebeket viselnek, amelyek nem gyógyulnak meg soha. Mindennek megvan az ára: a világ megmentéséért cserébe, Frodónak már nincs helye benne. Igazságtalan, elképesztően szomorú, de valahol teljesen érthető. És, ha a könnyeinken át még el tudjuk olvasni az utolsó mondatot, talán kicsit jobban érezzük magunkat tőle: „Ő meg mély lélegzetet vett, s így szólt: – Hát, hazaérkeztem.”
Nem tudom, hogyan lehetne összefoglalni, mit érez az ember ennek az utazásnak a végén. Én személy szerint fogtam az első kötetet, és azonnal kezdtem elölről.
(Az illusztrációk Alan Lee munkái.)
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback