Bár Tolkien nem tekintette trilógiának A Gyűrűk Ura történetét, hosszára való tekintettel kiadója mégis három kötetben jelentette meg. Ahogy A gyűrű szövetségénél írtam, ott ez nem igazán mutatkozott meg – a regény önmagában is kerek egészet alkot, és nem kifejezetten cliffhanger a vége. A két toronyra már nagyobb hatással volt a kiadói döntés.
Ez a kötet is két könyvből áll: a harmadikból és a negyedikből. Mivel az előző rész végén a szövetség tagjainak útjai szétváltak, itt több szálon fut a történet. A harmadik könyv Aragorn, Legolas és Gimli, valamit Pippin és Trufa sorsát követi, Boromir halálától Vasudrvard legyőzéséig. A negyedik könyv Frodó és Samu útját meséli el – találkozásukat Gollammal, az átkelést a Holtlápon, Faramir megismerését és végül a Banyapók odújában történteket.
Ebben a kötetben az ellenség mozgolódásával jócskán felgyorsulnak az események. Sok az éles helyzet és két nagy ostromra is sor kerül: Helm-szurdokéra és Vasudvardéra. Ezt jórészt Szarumán és Szauron szövetsége okozza – gondolhatnánk, hogy erre utal a cím, de ez, meglepő módon, nem tisztázott. Tolkien kiadói levelezéséből lehet tudni, hogy nem volt teljesen elégedett A két torony címével, mert szerinte kettőnél több fontos torony van a könyvben, és nem egyértelmű, melyikre utal. Ebben a kötetben sok párhuzam jelenik meg, és ezek közül Orthanc (Vasudvard tornya) és a mordori Cirith Ungol csak az egyik – ezeken a helyszíneken végződik a két történetszál, így eredetileg ezekre vonatkozik a cím. Ugyanilyen könnyen ideillik azonban Minas Tirith és Barad-dûr, Szauron fekete tornya is, melyek szembenállása a teljes történet konfliktusát szimbolizálja. Ráadásul a filmadaptációban ezek egy kombinációját sugallták: Orthanc és Barad-dûr, mint Szarumán és Szauron összefogásának jelképe.
A tornyok problémája is jelzi, hogy Középfölde ebben a kötetben kinyílik az olvasó számára. Számos fontos helyszínt ismerhetünk meg – lássuk sorban! Először ott van a Fangorn. Az erdők különleges helyek Tolkien világában, a legtöbbnek mintha saját személyisége lenne. Ha végignézzük azokat, amikkel idáig találkoztunk, szép fokozást vehetünk észre: kezdtünk az Öregerdőben, Bakföldétől keletre (Bombadil Toma otthona), egy tündérmesei jellegű erdőben. Aztán jött Lórien, egy fenséges tündelak, magasztos hangulattal. Most pedig elérünk a Fangornhoz, egy olyan erdőhöz, ami nem csupán hatalmas és saját életet él, de félelmetes erővel is rendelkezik.
Ezután megérkezünk Rohanba, az emberek második legnagyobb királyságába. Bár itt Gondort még csak hírből ismerjük, egy újabb párhuzam így is feláll közte és a lovasok hazája között. Gondor gyakorlatilag Minas Tirith-t jelenti, a magasztos várost, ami az emberek legfőbb jelképe és kultúrájuk központja. Rohan leírásában ezzel szemben a síkvidék, a természet dominál, tehát egyfajta város-vidék kapcsolatról van szó – pont, mint Barad-dûr és Orthanc esetében.
Frodó és Samu természetesen sötétebb vidéken kénytelenek átkelni. A Holtláp egyszerűen hátborzongató, ahogy a Fekete Kapu is – itt valóban első kézből tapasztalható Mordor áradó fenyegetése. Pedig még csak a határán járunk! A Tiltott Tónál tett kis kitérő után pedig egy igazán rémes helyre vezetik hőseinket: Cirith Ungolba. A hágó meredek lépcsői és a Banypók odúja olyan helyszínek, melyek önmagukban képesek bámulatos légkört teremteni.
A felgyorsult események a korábbiaknál súlyosabb döntések elé állítják a szereplőket – ezáltal a hangulat is sokkal komolyabb, mint A gyűrű szövetségében. Aragornék politikai kérdésekbe futnak Rohanban, míg Trufa és Pippin a tehetetlenség érzése ellen küzd. Frodó és Samu közt Gollam miatt van súrlódás – Frodó hinni akar abban, hogy a Gyűrű sötét befolyása nem rontja meg visszafordíthatatlanul a lelket, Samu azonban nem látja ezt át, és egy pillanatra sem képes megbízni az „alattomos kis csirkefogóban”. A negyedik könyv végén súlyos fordulat következik be: mivel azt hiszi, Frodó meghalt, Samu elveszi tőle a Gyűrűt. Nem lehet akárki Gyűrűhordozó. Ennek a ténynek a súlyát hamarosan a jószívű kertész is megérti.
Bár egyáltalán nem mondanám A két tornyot átvezető kötetnek, nem igazán alkot önmagában egységet. A harmadik és a negyedik könyv két egymástól teljesen különálló történetszálat vezet, melyek sehol sem érintkeznek egymással. Ennek megfelelően A két toronynak gyakorlatilag dupla vége van. A harmadik könyv azzal végződik, hogy Gandalf és Pippin útnak indulnak Vasudvardból Gondorba. A negyedik könyv zárásban kiderül, hogy Frodó mégsem halt meg, de egy orkokkal teli toronyba hurcolták, így Samu a megmentésére készül. Tulajdonképpen mindkettő cliffhangernek mondható, de legalábbis sokkal szervesebben kapcsolódnak a következő könyvekhez, mint a korábbiak ezekhez. Lényeg, ami lényeg: itt már esélyünk sincs letenni A Gyűrűk urát!
(Az illusztrációk Alan Lee munkái.)
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
Trackback/Pingback