Mintha kezdenének úgy igazán beindulni az események, aminek hatására bennem meg kezd felébredni a remény, hogy talán mégsem lesz olyan rossz ez az évad.
Már csak egyetlen város maradt az egykori Föld Királyságában, ami nem hódolt be Kuvirának: Zaofu. Így hát a bimbózó diktátor teljes hadseregével egykori otthona ellen vonul, ám először még nem támad – ultimátumot ad, hogy Su önszántából csatlakozhasson a Birodalomhoz. Korra is értesül róla, hogy Kuvira Zaofuba készül, ezért ő is oda tart, hogy Avatárként próbálja rendezni a dolgokat, még mielőtt azok elfajulhatnának, és bár mindkét fél hajlandó fogadni őt, mind Su, mind Kuvira elég makacsul kitart álláspontja mellett: Su szerint az egyetlen lehetőség, hogy Korra elpusztítja az egész hadsereget, Kuvira pedig semmiképpen sem hátrál meg attól, hogy beolvassza Zaofut. Eközben Varrick azon dolgozik, hogy színtiszta energiát nyerjen ki a szellemvilágból a miénkbe került indákból, ám felébred a lelkiismerete, és legszívesebben befejezné a kísérleteket attól tartva, hogy mi lesz, ha a technológia rossz kezekbe kerül. És még Bolin is, akit Kuvira annak reményében bevon a „belső körbe”, hogy Su majd hallgat a fiúra, kezd rájönni, hogy talán nem a megfelelő embert követi.
Végre egy olyan epizód, ami nem volt tele marhaságokkal. Végre egy olyan epizód, ahol szépen, logikusan haladunk a történetben, és ahol igazi konfliktus merül fel. Végre egy olyan epizód, ahol a szereplők nem teljesen idióták, és mutatnak valamiféle jellemfejlődést. Egyszóval, végre egy olyan epizód, ami – még a hibáival együtt is – értékelhető.
Karakter szinten Korra végre befejezte a picsogást, és ismét Avatárként viselkedik – azért pedig külön jár neki a piros pont, hogy tényleges karakterfejlődést mutat: huszonegy éves korára eljutott arra a szintre, hogy inkább tárgyalni akar, mintsem hogy nyers erővel oldja meg a dolgokat. Bolin karakterizációja is tetszett, ugyanis végre sikerült megtalálni nála azt az egyensúlyt, ahol még comic relief, de nem idegesítő és szánalmas. Nem, Bolin most rádöbbent eddigi hibáira, és megpróbálta rendbe tenni őket. Az már kérdés, hogy ez eddig még nem igazán sikerült – de a szándék a lényeg.
Nem titkolom, hogy Varrick nem éppen a szívem csücske – felesleges mellékkarakternek tartom, aki csak hátráltatja a történetet. Most viszont még az is tetszett, ahogy vele dolgoztak az alkotók. Jó volt látni, hogy végre túllépett a profiton és saját önös érdekein, még akkor is, ha ezt eléggé ripacskodva csinálta. Az pedig külön szép volt, ahogy Zhu Lival bántak az írók – fogtak egy echte háttérkaraktert, aki eddig csak azért volt jelen, hogy úgy ugráljon, ahogy Varrick fütyült, és jellemet, mélységet adtak neki.
Az is jó, hogy végre kaptunk némi hátteret arról, hogy Kuvira mégis hogy kötött ki ott, ahol most van. Vagyis hát… Ez még mindig kevés, még mindig kicsit skicc-szerű, és van egy olyan érzésem, hogy ennél több infót már nem is fogunk kapni, de legalább ez is valami. Az viszont tényleg szép volt, ahogy ideológiája ütközött Suéval. Apropó, Su – az is dicséretre méltó, ahogy őt írták ebben a részben. Mert tulajdonképpen, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni a dolgokat, akkor a teljes mostani szituáció az ő sara, ám mégis tökéletesen érthető az, ahogy reagált az eseményekre három évvel ezelőtt – most őszintén, egy ilyen ideológiáért nem tudom hibáztatni.
Még egy apróság a karakterekről, aztán rátérek valami másra is: a zaofui események mellett tettünk egy kisebb kitérőt az epizódban Köztársaság Városba, és, az első évad óta most először, láthattuk Hiroshi Satót a börtönben, valamint azt, milyen is a kapcsolat közte és lánya közt – ez a szál tetszett is, meg nem is. Tetszett, mert gyönyörű annak a vizuális bemutatás, milyen hatással is volt a börtön Satóra: a hangos, termetes férfi alig négy év alatt teljesen megőszült, lefogyott, vagy tíz évet öregedett, és ezen prezentációja tényleg zseniális. Csak hogy afelől viszont kétségeim vannak, hogy kellett-e ez? Ugyanis jelen pillanatban két variációt tudok elképzelni, hogy miért is tették be az alkotók ezt a jelenetsort az epizódba: 1, rájöttek, hogy mindjárt vége a sorozatnak, és valamiféle lezárást akartak adni Asaminak, vagy 2, Hiroshinak még szerepe lesz az évadban, csak előbb valahogy be kellett hozni. Ha az előbbi az igaz, akkor szégyelljék magukat az írók, ha az utóbbi, akkor viszont hajrá!
Történet szinten, mint ahogy arra már utaltam a bevezetésben, most kezdenek csak igazán beindulni a dolgok, viszont ennek ellenére, bármennyire is izgalmas volt ez a rész, azért mégiscsak egy átvezető epizódról volt szó. Amivel alapvetően nincs is probléma, mert ilyen is kell, sőt, örülök is neki, hogy végre látom annak a szikráját a sorozatban, hogy itt még lehet valami epic. És éppen ezért nagyon is kíváncsi leszek a következő részre.
A lezárás előtt még viszont hadd említsek meg egy negatívumot: egy jelenetben az első évadban megismert mechatankokhoz hasonlatos, robotruha-szerű gépek tűntek fel, amikkel hőseink küzdöttek is. Csakhogy ezeket a gépeket, csak úgy, mint anno a mechatankokat, 3D-s technológiával készítették el – ami a mechatankoknál szép is volt, itt viszont ezek a szerkezetek elég darabosan mozogtak, „kilógtak” a képből, ami vizuális szinten szerintem eléggé ártott az epizódnak.
Összességben azonban meglepően jó volt ez a rész – végre nem fogtam a fejem, hogy „Istenem…” –, úgyhogy kifejezetten várom – és nem félem –, hogy mit tartogathat még számunkra a jövő. Viszont könyörgöm, valaki lője már le Meelót!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
