Nem hittem volna, hogy lehet még fokozni az első évad hibáit, de végignézve a második szezon mind a huszonkét epizódját, rájöttem mekkorát tévedtem, ugyanis a korábbinál is nagyobb marhaságokat hoztak itt össze az írók, önellentmondásba keveredtek, illetve úgy átszabták némely karaktert, hogy rájuk sem lehet ismerni – az meg már csak hab a tortán, hogy fogalmuk sincs mit jelent a valódi barátság.
Miután Rachel (Elizabeth Mitchell) és Aaron (Zak Orth) visszakapcsolták az áramot, beindultak az atomrakéták és Philadelphiát a földdel tették egyenlővé, ám a nanobotok kikapcsolásával egy egészen hihetetlen dolog vette kezdetét a világban, aminek következtében az áram ismét elment. Hat hónappal később Rachel és Miles (Billy Burke) álnéven élnek Willoughbyban, Rachel apjának, Gene-nek a házában (Stephen Collins), mikor is a patrióták, vagyis az Amerikai Egyesült Államok katonái beteszik a lábukat a városba és „jó szándékkal”, ám igencsak nagy felfordulást okoznak.
Mindeközben Charlie (Tracy Spiridakos), dühös tiniként egyedül vándorol a világban, mikor is belefut Bassbe (David Lyons), aki szintén álnéven tengeti mindennapjait. Charlie ugyan megpróbálja elintézni a férfit, ám valaki megelőzi, és őt is fogságba ejti, így a lánynak és Bassnek össze kell fogni, hogy kiszabadulhassanak. Később azonban Bass siet Charlie segítségére, akit egy bárban megpróbálnak bedrogozni, majd pedig csoportosan megerőszakolni.
Neville (Giancarlo Esposito) és fia, Jason (JD Pardo) a patrióták berkein belül próbálnak egyre magasabb pozíciót elérni, ám a srácot végül elhurcolják apja mellől egy átnevelő táborba, és az eszét vesztett férfi mindent bevet, hogy megmentse fiát, ezalatt pedig olyan szövetségesre tesz szert, akire nem is számított.
Azt már korábban kifejtettem, hogy mekkora baromság a történet alaptézise, ám ebben az évadban erre rátettek még egy lapáttal. Ugyanis a nanobotok kiválasztották Aaront, korábbi programozójukat, és szuperképességeket adtak neki – igen, kábé ez volt az a pont, amikor letettem arról, hogy ez az évad jobb lesz, mint az előző. Az évad második felében kapunk valamiféle magyarázatot, de ez is csak egy újabb hangzatos és látványos elem, ami mögött semmilyen tartalom sincsen. Sőt, az szezon zárójelenetében erre próbálnak hangsúlyt fektetni, de olyan szánalmas és nevetséges módon, hogy az sem zavart, hogy egy újabb cliffhangert láttam – pedig én aztán tényleg utálom ezt a módszert.
Még nem láttam olyan sorozatot, ahol a szereplők ennyiszer kerültek volna fogságba – gyakorlatilag minden egyes epizódban valakit elkaptak, majd pedig bravúros módon vagy kiszabadult önerejéből, vagy megjelentek a többiek a semmiből és megmentették a seggét. Leginkább Charlie, és az ő megmentésére igyekvő Basstől kaptam idegrohamot – persze kedves, nem tudsz verekedni, lőni is rosszul, de dúlva-fúlva rohanj bele a veszélyes nagyvilágba! Ennél már csak az rosszabb, hogy ezt mind az anyja, Rachel, mind a bácsikája, Miles is hagyta – úgy tűnik, ha elmegy az áram a bolygón, akkor a szülői felelősség is kihuny vele. Vagyis majdnem mindenkié, hiszen mióta az előző évadban Bass megtudta, hogy van egy kb. huszonöt éves fia (ami szintén nem jön ki időileg, de ezt inkább már hagyjuk), azóta el akar jutni hozzá, viszont Miles nem hajlandó elárulni a srác hollétét.
A főbb karakterek jellemén sokat változtattak, Charlie például kevesebbet hisztizik, míg Bass mániákus apukává vált, Miles pedig egy igazi hősszerelmessé, ám ezek a változtatások annyira idegenek a karakterek fő jellemétől, hogy inkább száznyolcvan fokos fordulatnak kellene nevezni. Bár Rachel maradt ugyanaz a szívtelen, egyfajta arckifejezéssel rendelkező nő, aki nem hajlandó elárulni semmit. Az Aaron körüli nanobotok-katyvasz pedig kihozta a karakter laposságát és azt, hogy az írók mennyire nem gondolták át az emberi reakciókat.
Neville és fiának szála végigvonul az egész évadon, de azon kívül, hogy érdektelen, csak arra volt alkalmas, hogy az időt húzzák vele, bár Jason legalább jól néz ki, szóval jól esett ránézni, ám két eyecandy kevés arra, hogy megkedveljem a Revolutiont. Ennek örömére a szezon második felére behoztak egy újat, Conort (Mat Vairo), aki annyira kiszámítható és sablonos szereplővé vált, hogy jobban idegesített, mint Rachel.
Az alkotók próbáltak behozni egy bromance szálat Miles és Bass között, de valójában ez arra volt alkalmas, hogy kiderüljön az íróknak sosem voltak barátaik, így leghalványabb gőzük sincs arról, hogyan néz is ki egy ilyen kapcsolat. Ugyan a gyengécske humorforrás a kettejük közti kapcsolatból származott, ám alig akadt egy-két beszólás, amin nevetni tudtam, és kizárólag egy jelentnél látszódott, hogy a két férfit alakító színészek jóban vannak egymással (a volt texasi elöljárónál tett látogatásuk során).
Ugyanakkor a történetben megpendítettek pár érdekes motívumot, és lehetséges társadalomkritikát, amiknek kibontására nem szántak elég időt. Pedig micsoda keserédes iróniát lehetett volna kiemelni az amerikai-mexikói határvonalról, vagy a nanobotok értelmi változásairól. És igen, ez teszi igazán szörnyűvé a Revolutiont: a kihagyott ziccerek, amiket felülbírált a felesleges szerelmi háromszög (ebből az évadban három is akadt), az indokolatlan flashbackek, a folytonos kiszabadulgatás és a totál érdektelen események.
Azért akad egy jó hírem is, a második évad az utolsó ebből a sorozatból, így szerencsére több epizódon nem kell átrágnom magamat – és nektek sem. Ha jó sci-fire vagy kalandos történetre vágytok, akkor ott a Firefly, a Terra Nova, Doctor Who, a Grimm vagy a Helix, a Revolutiont viszont felejtsétek el!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback