A Watchaholics-lányokat is elérte a Halloween-láz, aminek a nevében egy igazi kultfilmmel, egy vígjátékba oltott „gyerekhorrorral” készültem nektek.
Az ezerhatszázas évek végén élt Salemben három boszorkány, a Sanderson nővérek, Winifred (Bette Midler), Mary (Kathy Najimy) és Sarah (Sarah Jessica Parker), akik úgy maradtak fiatalok, hogy gyerekeket csalogattak az otthonukba, akiknek utána kiszívták az életerejét. Csakhogy egy nap soron lévő áldozatuk (Jodie-Amy Rivera) bátyja, Thackery Binx (Sean Murray) is követte őket otthonukba, és bár a kislányt nem sikerült megmentenie – sőt, őt magát is macskává változtatták a boszorkányok –, azért a nővérekre uszította a városiakat, akik elfogták és boszorkányságért felakasztották őket. Ám haláluk előtt Winifred még felfedez egy passzust az ördögtől kapott varázskönyvében, miszerint Halloween éjszakáján, teliholdkor egy szűz meggyújtja a fekete lángú gyertyát, a nővérek visszatérhetnek az életbe.
Háromszáz évvel később a frissen Salembe költözött Max (Omri Katz) nagyon azon van, hogy lenyűgözze osztálytársát, Allisont (Vinessa Shaw), akinek anyja egykoron az azóta bezárt Sanderson-múzeum kurátora volt. Éppen ezért Halloween estéjén Max ráveszi kishúgát, Danit (Thora Birch) és Allisont, hogy menjenek a múzeumba – a nővérek egykori házába –, ahol is meggyújtja a fekete lángú gyertyát, életre keltve a nővéreket. De vajon mihez kezd három tizenhetedik századi boszorkány a huszadik században, főleg úgy, hogy mindössze egy éjszakájuk van arra, hogy kiszívják egy gyerek életerejét, vagy hajnalban ismét meghalnak.
Nagyon vicces kis filmecske ez, ugyanis először sima tévéfilmnek tervezték a Disney Channelnek, aztán néhány fejes úgy döntött, elég erős a történet ahhoz, hogy mozifilm legyen belőle, és az is lett – bár igazi halloweeni film, nyáron mutatták be. Nagy kasszasiker nem volt, de azért behozott közel negyvenmillió dollárt, de a kritikusok enyhén szólva nem voltak elájulva tőle – aztán igazi kultfilm lett.
Amúgy ez az a mozi, amire még én is azt mondom, hogy aki a főhőseiért van oda, annak valami baj van az emeleten. Max, Danni és Allison sablonos, unalmas, kiszámítható, nem túl eszes, ráadásul az őket alakító színészek is elég gyengék. Na de a boszorkányok!
A film sztárjai és legnagyobb alakjai kétség kívül a Sanderson nővérek – és azt kell, hogy mondjam, az őket alakító három színésznő egészen zseniális (ráadásul nem egy helyen olvastam már, hogy ez az egyetlen film, amiben Sarah Jessica Parker szexi). A legjobb, szinte már ikonikus jelenetek mind az ő nevükhöz fűződnek: mikor a Sátánnak nézik az ördögjelmezes urat, a repülés a porszívón, a dal a bálon, félelem minden modern dologtól, hogy a zseniális egysoros poénokról már ne is beszéljünk! Az, hogy a film ekkora nagy szám lett, hogy még ma is mindig leadják Amerikában októberben, csakis nekik köszönhető.
Persze rajtuk kívül is van még pár emlékezetes dolog: Binx, a macska CGI-je meglepően jóra sikeredett, ahhoz képest, hogy egy 1993-as filmről van szó (akkor is, ha az összes többi trükk csak középszerű), és Billy (Doug Jones), Winifred életre keltett szeretője is hatalmas figura. Komolyan mondom, ő volt azon kevés zombik közül az első (mondjuk ennek a halmaznak az egyetlen másik tagja R), akit igazán megkedveltem. Mert ugyan ki ne szeretne egy folyton csetlő-botló, remek comic relief zombit?
A Hókusz pókusz egy aranyos kis családi horrorvígjáték, ami akár bele is zuhanhatott volna az elfeledett filmek feneketlen vermébe, de nem tette – mert van benne valami báj, valami édes, abszurd humor, ami ezt nem engedte. No, meg három zseniális boszorkány.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback