Természetfeletti szappanopera negyvenöt percben – nagyjából így tudnám legrövidebben és legtalálóbban leírni az új epizód, a Paper Moon tartalmát. Ugyan a szappanopera kifejezést nem feltétlenül akkor használjuk, ha egy minőségi műről beszélünk, én most mégis pozitív értelemben használom. Hogy mit értek én „pozitív szappanoperán”? Nos, először is egy nagy adagnyi érzelemmel és csavarral átitatott sztorit, amiben – pontosan az imént felsorolt két tényező jelenléte miatt – kevés a történés, és az új rész ezen kritériumoknak tökéletesen megfelel.
A Winchester testvérek ugyan a Deannel (Jensen Ackles) történteket követően közösen megfogadták, hogy egy darabig csak lazulni fognak, és egyetlen ügyet sem göngyölítenek fel, egyszerűen nem bírnak megmaradni a fenekükön, és mégis újra útra kelnek. Egy Washington állambeli kisvárosban, Durhamben ugyanis különleges és félelmetes gyilkos szedi áldozatait, mégpedig úgy, hogy azokat és kietlen területre csalja, és testüket csúnyán megsebzi. Ha ez még nem lenne elég rémisztő, az áldozatokban még az is közös, hogy mindegyiknek hiányzik a szíve, ráadásul telihold van, így a srácok egyből tudják, hogy vérfarkassal van dolguk. A jelek, és az egyedüli szemtanú vallomása arra enged következtetni, hogy egy fiatal szőke hölgy a tettes, ám nem egy jött-ment alakról van szó. Egészen pontosan az a Kate (Brit Sheridan) áll Sammel (Jared Padalecki) és Deannel szemben, akit két évvel korábban párja, Michael Wheeler (Brandon Jones) változtatott át, ám a srácok akkor életben hagyták a lányt, mert az megígérte nekik, hogy nem fog rossz útra térni. Ez a kihágás most mégis megtörtént, legalábbis úgy tűnik – egészen a következő halálesetig, mely során kiderült, nem csak Kate, hanem húga, Tasha (Emily Tennant) is összefüggésbe hozható a durhami gyilkosságokkal.
Ebben az epizódban hihetetlenül csűrik-csavarják a szálakat, ráadásul annyi érzelmes párbeszéd hangzik el, mint általában egy évad alatt összesen, így abszolút megértem azokat, akiknek nem tetszett ez a rész, mert az akciódúsabb, durvább sztorikat jobban kedvelik. Mégsem szabad a Paper Moont a sarokba dobni. De akkor mégis miben rejlik az epizód nagyszerűsége? Leginkább Tasha és Kate történetében, ami gyakorlatilag Sam és Dean kapcsolatának tökéletes tükörképe. Nem ez az első eset, hogy a fiúkéhoz hasonló pár sztoriját kaptuk vissza az íróktól, gondoljunk csak Jo (Alona Tal) és Ellen Harvelle-re (Samantha Ferris), avagy az akaratlanul a balhé kellős közepébe csöppent fiatalra (mint Jo és Sam), valamint az idősebb, érettebb gondolkodású vadászra, aki megedződött az évek során és a fiatalt védi minden áron (akárcsak Ellen és Dean). Az ilyen „tükörképeknek” általában az a szerepük a sorozatban, hogy ráébresszék valamire Deanéket. Nem véletlen tehát, hogy a kilencedik évad végén, valamint a jelen szezon elején történtek után itt van nekünk Kate, aki testvérét annak akarata ellenére belerángatta olyasvalamibe, amiből szinte lehetetlen kilépni (akárcsak ahogy anno Dean visszarángatta Samet a vadászlétbe), és szeretett húgáról még úgy sem képes lemondani, hogy az igencsak elfajzott (ahogy Sam és Dean sem hagyta egymást cserben, bármi történt). Ha az érzelgős részeket nem is, ezt a remek írói lépést azért lehet díjazni.
Ezen a héten még egy aprócska negatívumot sem tudok felhozni, ez az epizód egyszerűen úgy volt tökéletes, ahogy azt elénk tárták: nyersen, véresen, és őszintén. A következő kalandra az ünnepek miatt november közepéig várnunk kell, addig azonban elmélkedhetünk azon, hogy vajon mi minden történhet egy Fan Fiction címet viselő epizódban?
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
