Előbb láttam a filmet, Az arany iránytűt, mint olvastam volna a könyvet, ezért én egy mesés, fantasy jellegű műre számítottam mindenféle cukisággal, ehhez képest kaptam egy iszonyú mély mitológiát, társadalomkritikát, és egy olyan filozófia művet, amit legszívesebben kötelezővé tennék.
A tizenegy éves Lyra Belacqa és daimónja – vagyis a lelkének fizikai kivetülése állatalakban –, Pantalaimon, miután titokban besurrantak Lyra otthont adó intézményének, az oxforfi Jordan Kollégium ejtőzőszobájába, látják, amint beleöntenek valamit Lord Asriel italába. Lyra ugyan elárulja vele magát, ám mégis szól Asrielnek, akit a kislány igen nagyra tart, és legszívesebben követné a felfedezőt. Asrielnek már nincsen ideje kitessékelni a lányt, így Lyra és Pantalaimon végignéznek egy különös felvételt az északi fényről és a Porról, ami kizárólag a felnőtteket veszi körül. A Lord erre a kutatásra kíván pénzt gyűjteni a Kollégiumtól, és bár vonakodnak megadni ezt neki, mégis eléri célját, és nemsokára útra kel. Így Lyra visszatér megszokott hétköznapjaihoz, vagyis ahhoz, hogy borsot tör az emberek orra alá, beszökik beszélgetni a professzorokhoz, vagy játszik a gyiptus gyerekekkel illetve Rogerrel, aki a Kollégium konyháján dolgozik. Ám hamar elterjed a híre annak, hogy valakik gyerekeket rabolnak el a városban: egyre több gyiptus gyerek tűnik el, míg végül Roger is felszívódik – Lyra azonban ígéretet tesz, hogy addig nem nyugszik, míg szeretett barátját meg nem találja. Erre pedig adódik egy hatalmas lehetőség, mikor a városba érkezik a gyönyörű és kedves Mrs. Coulter, aki olyannyira megkedveli a lányt, hogy felajánlja neki, legyen az asszisztense és utazgasson vele. Lyra természetesen azonnal igent mond, és bár ő nem sejti maga körül a veszélyt, azért akadnak olyanok, akik valóban szívükön viselik a cserfes kislány sorsát: a Kollégium Mestere egy értékes tárgyat bíz rá, az aletiométert, ami egyfajta iránytű az igazsághoz, és még ha Lyra nem is képes egyértelműen kiolvasni a jeleket, van benne valami különleges, ami segítségére van. Lyra ezután csodás kalandokba keveredik, új barátokat és ellenségeket szerez, páncélos medvékhez kerül vendégségbe, és képes lesz meglátni az emberek valódi arcát.
Talán ha az első kötet kvázi száz oldalát sikerült felvázolnom az előbb, ugyanis Az északi fény egy olyan komplex, és sokrétű világot vezet fel, amit leginkább Tolkien, vagy Lewis történeteihez tudnék hasonlítani. Pullman olyan új szavakat, új fogalmakat teremtett a könyvében, mint az atomműhelyek, a gyiptusok vagy maga az aletiométer. A világ, amelyet létrehozott komplex, és ennek a bemutatására egy személy nézőpontja kevés lenne – bár kétségtelen, hogy kötetenként megvannak a főszereplők –, így nyerhetünk bepillantást az olyan mellékszereplők gondolataiba, mint Iorek Byrnison, a páncélos medve, vagy maga Lord Asriel, aki egy olyan küzdelembe csöppen bele, amelyre nem számított.
Ahogy halad előre a történet, úgy nő fel a feladathoz Lyra is, aki az első kötet elején még csak egy cserfes kislány, ám a végére megedzi a lelkét, és képes lesz meghozni egy szomorú, ám mégis helyes döntést. Ugyanez a helyzet a második kötetben felbukkanó Will Parryvel is, aki egy félénk és földhözragadt srácból válik egy olyan emberré, aki képes lesz hinni a hihetetlenben. Ám ezeket a változásokat kemény leckék, személyes tragédiák és mélyen elrejtett titkok előzik meg – ez utóbbiak pedig oly’ mély sebeket okoznak, hogy lenyűgözve olvastam Lyra megbocsátását.
A hűségnek és a hitnek egy teljesen szokatlan módját vázolják fel a könyvek: Lee Scoresby, és mindig zsörtölődé nyula úgy lesznek hűségesek, hogy mégis árulókká vállnak, és pont azáltal tartják be ígéretüket, hogy megszegik azt – tudom, ez így kicsit paradox módon hat, de olvasván a könyvet mindjárt értelmet nyer a dolog. Ezt a hitet mutatja be a boszorkányok közül Serafina Pekkala – akinek amúgy rajongok a nevéért –, és társai, mert mikor a szükség őket szólítja, bizony megjelennek, még akkor is, mikor pontosan tudják, hogy mekkora árat kell ezért fizetniük.
A borostyán látcső pedig filozofikus értelemben kérdőjelezi meg a világot, az életet és a vallást – és tesz egy kritikai megjegyzést az egyházakra, és az elvakult hívőkre, bár utóbbiak nem csak az egyház táborát erősítik, hanem ott vannak mindenhol a világban. Pullman megmutatja az emberi jellem szörnyűségét, ugyanakkor a bocsánatot, az áldozatot és a tisztaságot is – mert semmi nem létezik a másik nélkül, és a dolgok igenis összefüggnek, még ha ez első ránézésre képtelenségnek hangzik.
Az Úr Sötét Anyagai eszméletlen hosszú könyvfolyam, így megértem, hogy miért sem egyszerű nekikezdeni, ám én kötetenként három nap alatt végeztem velük, és ezzel kívánom bizonyítani, hogy miután elkezdődik, utána fizikai fájdalmat okoz letenni a könyvet. Évekkel később is felrémlenek az ebben olvasott kérdések, amikre nekem kellett válaszolnom, a történet, ami a szívemig hatolt, és a búcsú, ami könnyeket csalt az arcomra.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback