Ugyan kicsit több Ward-megváltást reméltem ettől a résztől (oh, balga fangirl-vágyak!), azért még így is sikerült letaglóznia – a szó minden értelmében.
A HYDRA emberei S.H.I.E.L.D. ügynököknek álcázva betörnek az ENSZ egyik gyűlésére – amin Talbot is részt vesz –, és az Obeliszk erejéhez hasonló technológiával megölnek hat embert, tovább szítva a világ S.H.I.E.L.D.-ellenességét – úgy tűnik, az egyetlen mellettük álló ország Belgium. A szervezet támadói közt van Christian Ward szenátor (Tim DeKay), Grant Ward bátyja is, aki az események hatására nemzetközi kampányt indítványoz a S.H.I.E.L.D. elpusztítására, amit Coulson semmiképpen sem engedhet. Eközben Simmons – akinek még sikerült rendeznie kapcsolatát Fitzcel – rájön, honnan származhat a fegyver, amit a HYDRA használt: egy Okinavában élő, japán tudóstól, akit Bobbi ismer is. Így ő, May és Hunter Japánba repül, hogy legalább egyet megszerezzen ebből a fegyverből, miközben a bázison Skye megpróbál minél többet megtudni Wardtól annak testvéréről.
Ez már megint egy olyan rész volt, amiben szinte egy pillanatnyi szusszanást sem engedélyeztek nekünk az alkotók, ahol számos szálon futott a cselekmény – csakhogy itt, egyesekkel ellentétben, ez egyáltalán nem zavaró, és nem érzem úgy, mintha elsiették volna a történetszálakat –, és emiatt már megint bajban vagyok, hogy hol is kezdjem a kritikámat.
A történetet egészében nézve azt kell, hogy mondjam, ismételten le vagyok nyűgözve. Briliáns módon megoldották, hogyan is próbálja egymást tönkretenni a két szervezet – pontosabban hogyan próbálja a HYDRA tönkretenni a S.H.I.E.L.D.-et, és az hogyan védekezik –, és azt, hogyan is kapcsolódnak ebbe bele a világszervezetek. Valamint van egy olyan érzésem, hogy a részben több olyan kis nyom is el volt rejtve, amiket most nem is biztos, hogy észrevettem/észrevettünk, de a későbbiekben nagyon fontos lehet – ilyen például az, hogy a vége felé Coulson Ward titkosított fájlját olvasgatta. Meg aztán amúgy is, ahogy haladunk egyre előrébb a történetben, úgy válik minden egyes szál egyre csavarosabbá – aminek hatására én már minden egyes rész előtt félek. Mi lesz itt még az évad végére?
És akkor most jöjjenek a karakterek! (Nem, csak azért sem Granttel kezdek, bár tény, hogy azért most – is – róla tudnék írni a legtöbbet.)
Áldott legyen a neve annak az alkotónak (alkotóknak), aki előhuzakodott Lance Hunter karakterével, és azzal, hogy ő legyen Bobbi ex-férje, mert amit ezek ketten – főleg most, Mayjel megtámogatva – levágnak, az egyszerűen zseniális. A két színész ritmusa hibátlan, a beszólásaik hatalmasat ütnek, és úgy hoznak némi nagyon is szükséges humort az epizódokba, hogy az egyáltalán nem zavarja meg a történet drámaiságát. Amit Japánban alkottak – főleg a harc után –, az valami zseniális, a belgiumi zárójelenet pedig gyönyörű mélységet adott nekik.
A Fitz és Simmons közti kapcsot imádtam az első évadban, és most hiányolom is ezt, ám tény, hogy amit behoztak helyette az alkotók, az gyönyörűen van felépítve. Úgy érzem, pszichológiai szempontból minden a helyén van kettejük – sőt, hármójuk, miután úgy illik, hogy már Macket is beleszámítjuk ebbe a kapcsolatba, hiszen tulajdonképpen ő vette át Simmons helyét Fitz oldalán – közt, bár ettől még rettenetesen fáj látnom, hogy mennyire elsodródtak egymástól. Amit viszont Mack mondott a végén, az nagyon is betalált – csak éppen nem tudom, hogy lehet feloldani ezt a konfliktust. De mindegy is, ezt nem nekem kell tudnom, hanem az íróknak.
És akkor Ward. Huh. Várható volt, hogy fájdalmas lesz, mikor behozzák a bátyját, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire. Mert valahogy – balga fangirlként – arra számítottam, hogy Christian megjelenése nyomán majd Grant irányába billen a mérleg serpenyője, ám nem ez történt. Nagyon nem ez történt.
Ahelyett, hogy a karakterek szimpatizálni kezdtek volna Granttel, jött a hidegzuhany: mindkét testvér egymásra mutogat, mondván, hogy a másik hazug, manipulatív, és mindig van valami hátsó szándéka, és ráadásul ezt olyan gyönyörűen vágták meg, hogy még a néző is megremeg, hogy most akkor kinek is higgyen. Jó, mondjuk számomra ez nem kérdés: én Grantnek hiszek, és teszem ezt nem színtiszta szentimentalizmusból, hanem logikus érvekre alapozva. Christian agressziójával még az első évad nyolcadik részében, a Wellben találkoztunk először, méghozzá akkor ezt teljes egészében Grant szemszögéből élhettük át, mikor is, miután megérintette a Berserker botot, látomás-szerűen feltört benne gyermekkorának legrosszabb emléke, mikor is először érzett gyűlöletet. Akkor ez az emlék olyan erős hatással volt rá, hogy képtelen vagyok elhinni, hogy most hazudna afelől, hogyan is bánt vele a bátyja gyerekkorában. Meg aztán az ember nem vezet ezer mérföldet és gyújtja fel a saját családjának otthonát, benne a bátyjával csak úgy, indok nélkül.
A másik dolog, ami számomra sántít, az az, hogy Christian szadistaként, alapvetően pszichiátriai esteként (tényleg az a pasi, ezt nem tagadom, de ez az elmúlt tizenöt-húsz év hozadéka, nem veleszületett dolog) állította be Coulson előtt Grantet, aki csak úgy, passzióból kínozta az öccsüket, pedig szerintem elég egyértelmű abból, amit az elmúlt huszonnyolc részben láttunk, hogy Grantnek nincsenek ilyen jellegű szadista hajlamai. Igen, alkalmaz erőszakot, de eszközként. Például a T.A.H.I.T.I.-ben simán szétverhette volna Vanchatot, lett volna rá oka, de nem tette. Egészen a kezdetektől, ha Grant fizikailag bántalmazott is valakit, arra nyomós oka volt. Meg aztán ne felejtsük el: Christian politikus. Azt hiszem, mást nem is kell mondanom. (Csak az fáj, hogy úgy tűnik, Coulsont sikerült átejtenie – vagy mégsem? Lehet, hogy itt játszik majd be az, hogy Coulson Ward fájlját olvasgatta?)
De akkor most tekintsünk Wardra egy másik szemszögből: Skye. Ugyanis a lánnyal is volt pár baromi erős jelenete ebben a részben, amiknek nyomán még mindig keresem az államat. Ezek a szcénák egyrészt megerősítik azt, amit az utóbbi két bekezdésben kifejtettem – mert azt a félelmet, amit Grant mutatott, mikor felmerült, hogy Christian megtudhatja, hogy hol van, nem lehet eljátszani (tudom, ez most paradoxon. Amúgy említettem már, milyen irtó jó színész Brett Dalton?) –, másrészt pedig ezeknek a fényében kicsit azt is jobban lehet értelmezni, hogyan is áll Grant Skye apjához, és miért is olyan eltökélt, hogy elvigye hozzá a lányt. Ez a dolog ugyanis az elmúlt pár részben nyugtalanított – mert ugyan miért akarná elvinni a szeretett nőt egy olyan emberhez, aki potenciális veszélyforrást jelent rá nézve? Most azonban már értem: Grant a „cél szentesíti az eszközt”-elv alapján tekint (elméletileg; száz százalékosan még én sem hiszek neki) a Doktor cselekedeteire – vagyis amíg az azért gyilkol, hogy megvédje/visszaszerezze Skye-t, mert szereti őt, addig Grant ezt probléma nélkül képes elfogadni, mert, végül is, ha tehetné, ő is ezt tenné.
Most azonban térjünk rá valami olyanra, ami viszont kissé zavart, nem csak ebben a részben, hanem már egy ideje, viszont itt volt eddig a leglátványosabb. Ez pedig… Hogy is mondjam? Vannak bizonyos „korlátolt terjesztésű” információk, amiket az írók szinte közkincsként kezelnek. Mit is értek ez alatt? Vegyük például a kutas incidenst – arról eddig, legjobb tudomásunk szerint, csak Grant tudhatott, mivel őt élte át, és ugyan miért – és egyáltalán mikor – adhatta volna tovább? Ám most nem csak Skye, de még Coulson is tudott volna róla (bár azt még el tudom hinni, hogy ez is benne van Grant fájljában, bár ez már kicsit erőltetett magyarázat). A másik ilyen például az, hogy Skye-t a kínai Hunan provinciából mentették ki kisbabakorában, ahol is egy egész falut lemészároltak – ezt, mi nézők tudjuk a Bad Seeds című epizódból, mikor is, nem kevés kutatómunka nyomán, Coulson és May kiderítette ezt. Ezek után az évadfináléban láthattuk, hogy Grant és Raina Skye apjáról beszélget – ami akkor Grantnek teljesen új információ volt, most viszont tisztában volt az egész történettel, sőt, azt is tudni vélte, hogy akkor ott anno nem falusiakat öltek meg, hanem HYDRA-ügynököket (persze feltételezhetjük, hogy hazudott, de miért is tette volna, ha egyszer már megesküdött Skye-nak, hogy csakis az igazat fogja neki ezentúl mondani?), ám nem hiszem, hogy a nem kicsit epic finálé alatt lett volna ideje leülni egy számítógéphez, és utánanéznie ezeknek a dolgoknak. Szóval ezek a dolgok azért egy ici-picit sántítanak.
Egyre bonyolódik a történet, egyre mélyebbek a karakterek, egyre több a titok, én pedig egyre jobban félek minden egyes epizód előtt. De már csak ez a fangirlök sorsa, nem igaz?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback