Az angol irodalom egyik legnagyobb alakja a romantikus regényeiről ismert Jane Austen – nem csoda hát, hogy műveit, főleg a Büszkeség és balítéletet, már számtalanszor fel- és átdolgozták. P. D. James angol kortárs író is azok közt van, akik a nagy klasszikushoz nyúltak, ám ő egy igazán egyedi csavart tett a történetbe: egy krimit kerekített a Büszkeség és balítélet szereplői köré. Regénye 2011-ben jelent meg, és már 2013-ban elkészült belőle a BBC gondos kezei alatt a háromepizódos minisorozat-adaptáció.
Hat év telt el a Büszkeség és balítélet eseményei óta, és Elizabeth (Anna Maxwell Martin) és Mr. Darcy (Matthew Rhys) közt – akiknek időközben gyermeke is született – még mindig dúl a szerelem. Lizzie beleszokott Pemberley asszonyának szerepébe, és bokros teendői mellett még arra is időt szakít, hogy odafigyeljen szolgálóira – például kocsisuk, Bidwell (Philip Martin Brown) nagybeteg fiát, Willt (Lewis Rainer) is rendszeresen látogatja a család erdei kunyhójában. Darcy húga, Georgiana (Eleanor Tomlinson) még mindig a párral él, bár valószínűleg már nem sokáig, ugyanis két férfi is tervezi, hogy megkéri a kezét: Fitzwilliam ezredes (Tom Ward), Darcy vagyonos unokatestvére, és Mr. Henry Alveston (James Norton), a nem túl gazdag, de annál vonzóbb fiatalember.
A történet kezdetekor éppen folynak a minden évben megrendezett, nagy pemberleyi bál előkészületei – ahová Elizabeth húgát, Lydiát (Jenna Coleman), és annak férjét, George Wickhamet (Matthew Goode), azok botrányos házassága miatt nem hívtak meg. Ám a pár mégis úgy dönt, hogy részt vesz az estélyen, ám a kastélyba csak Lydia érkezik meg, hisztérikus állapotban, azt kiabálva, hogy férjét megölték. Nagy nehezen sikerül a háziaknak kiszednie belőle, hogy mi is történt: Lydia Wickhammel, és annak barátjával, Denny kapitánnyal (Tom Canton) utazott az erdőn át, mikor a két férfi veszekedni kezdett, Denny megállította a hintót, kirohant, Wickham pedig utána, majd pár perc múlva két lövés hallatszott, mire a rémült Lydia Pemberleybe hajtatott. Darcy gyorsan keresőcsapatot toboroz, és megindul velük az erdőbe, akik hamarosan meg is lelik a két férfit – az egyiket élve, a másikat holtan. És bár Wickham túlélte az esetet, most ő az egyetlen gyanúsított Denny kapitány halálának ügyében.
A szóban forgó minisorozatnak megvannak a maga erős és gyenge pontjai – kezdjük talán azzal, amiben remekelt.
Nálam a pálmát kétség kívül Jenna Coleman Lydiája és Rebecca Front Mrs. Bennettje vitte. Az utóbbi, csak úgy, mint az eredeti regényben, tipikus comic relief, viszont ezt a figurát gyönyörűen sikerült áthozni – arról már nem is beszélve, ahogy a többi karakter, főleg Darcy és a Pemberleybe hívott orvos viszonyult hozzá: idegesítő, láb alatt van, te is tudod, én is tudom, de rokon, el kell viselni. Jenna Coleman pedig egyszerűen brillírozott: az általa megformált Lydia az egyik pillanatban még egy hebrencs, felszínes kis nő, aki szemében férje feltételezett halála éppen annyira sokkoló, mint az, hogy a báli ruhája összegyűrődhet, ám ez a máz a következő pillanatban lepattog róla, egy nagyon is mély karaktert és érzékeny lelket fedve fel. Az külön szíven ütött, amit a harmadik részben mondott Elizabeth-nek: inkább nem szeretné biztos forrásból hallani a rossz híreket, mert amíg csak pletykaként jutnak el hozzá, addig legyinthet, és úgy tehet, mintha a probléma nem létezne.
Még egy kicsit a karaktereknél és az ő interakcióiknál maradva: Elizabeth és Darcy nagyon cuki volt együtt, főleg az első részben és a legutolsó jelenetben – kicsit furcsa is volt látni, persze a szó legjobb értelmében, hogy mennyire felszabadultak egymás társaságában. Darcy pici üzenete az első részben a lap alján pedig több volt, mint édes. Ugyanakkor viszont úgy érzem, hogy a kettejük közti ágyjelenet – egy ágyjelenet egy ilyen témájú filmben, pont – felesleges volt. Georgiánát is szerettem, bár szegény nem sok vizet zavart, és Mr. Bennett (James Fleet) is tündérire sikeredett.
A történet maga kellőképpen érdekes, csavaros és komplex, a végső konklúzió pedig különösképpen tetszett. Bár bevallom, hogy az elején féltem egy kicsit, hogy lesznek a sztoriban teljesen felesleges töltelékszálak és -karakterek, de végignézve a sorozatot, örömmel mondhatom, hogy ettől senkinek sem kell tartania: a történet végére minden szál gyönyörűen összefut.
És akkor most jöjjön az, ami nem tetszett: Elizabeth karaktere. Tudom, sekélyes vagyok, de az első percektől kezdve úgy éreztem, hogy Anna Maxwell Martin, bár tényleg jó színész, egyszerűen nem elég szép Elizabeth szerepéhez – Jenna Coleman és Eleanor Tomlinson mellett pedig végképp szürke kisegérnek tűnt. És valahogy a karakter egésze olyan… lágy volt. Valahogy hiányzott belőle az szellemesség, ami az eredeti műben jellemezte, és ami a minisorozatban mindössze egyszer-kétszer csillant meg.
A másik problémám a jelmezek voltak. Bevallom, alapból nem a kedvencem a kései tizennyolcadik-korai tizenkilencedik századi divat, de a Death Comes to Pemberleyben valahogy sikerült a készítőknek megoldania, hogy szinte minden női ruha úgy nézzen ki, mint egy hálóing. Valahogy se az anyagokat, se a mintákat, se a fazonokat nem sikerült eltalálni, ráadásul a rossz méretezés miatt lógtak szegény színésznőkön (ez alól talán egyedüli kivétel Lydia vörös ruhája). Kicsit utána is olvastam a témában, és kiderült, nem vagyok egyedül a véleményemmel. A minisorozat IMDb-honalpján találtam erről egy fórum-topicot, ahol valaki gyönyörűen összefoglalta, mi is a baj, főleg Elizabeth esetében: olcsón öltözködik. A ruhái olyan egyszerűen és divatjamúltak, mintha egy nevelőnő lenne, nem egy gazdag ház asszonya.
Ám mindent összevetve a Death Comes to Pemberley egy nagyon is kellemes és érdekes kis romantikus-nyomozós történet, ami összességében alig hosszabb, mint egy blockbuster (csak tizenöt percet ver rá a Transformers: A kihalás korára), így hát szinte tökéletes egy nagyobb lélegzetvételű esti mozizáshoz – és nem csak menthetetlen romantikusoknak.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
